Napok óta zakatol bennem egy mondat, fiatalkorom egyik kedvenc írójától, Hermann Hessétől:
„Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatózva, ki ahogy éppen tud.”
A különös idézet, Kiss József miatt jutott eszembe. Ismertük őt. De vajon tényleg ismertük őt? Ott marad bennünk az örök kérdés, vajon milyen gondolatok, érzések, hitek, vereségek, küzdelmek, ideák, álmok rejtőzhettek a személyébe n, amire már sosem kapunk választ.
Magas, szikár alakja, jellegzetes járása, mosolygó szeme hamar ismerőssé váltak bennem. Csendessége, szívóssága arca barázdáinak mélyén rejtőztek. Sokszor anekdotázott a gangon állva nyári estéken, – cigarettázás közben – mesélt a gyerekkoráról, a nagyapjáról, a munkahelyi kalandjairól, az utazásairól, amelyekre büszkén emlékezett. Úgy tudott történeteket mondani, hogy néhány pillanat erejéig bárki részesévé válhatott az ezernyi fordulattal teli régmúlt időknek.
Egyszer Karácsonykor én voltam az ügyeletes, megkérdeztem, mi az, aminek örülne. Ő csak szerényen azt válaszolta, valamilyen almás süteményre vágyik. Neki is láttunk együtt. Segített almát pucolni, reszelni, és a gáztűzhely sütőjét begyújtani, olyan izgatottan várta a végeredményt, mint egy kisgyermek. Életem első almás rétese volt, amit az otthon lakóinak készítettem, és bevallom, nagyon jól esett, ahogy dicsérte a „munkámat”. Amúgyis sokszor beszélt elismerően azokról, akiket szeretett, ez a nagyon rokonszenves jellemvonása kísérte őt. A társaság megállíthatatlan motorjaként mindig lehetett rá számítani, ha valamilyen közösségi programot szerveztünk, örömmel csatlakozott a kezdeményezésekhez. Ő maga is kis csapatot kovácsolt Tibi bácsival együtt. Jártak kiállításon, színházban, kirándulni több alkalommal, elengedhetetlen résztvevője volt a hétfő esti kártyázásoknak, amikor az önkéntesekkel játszhattak.
Mindig hallgatott azonban a családjáról, arról, hogyan ívelt messzire az élete a szeretteitől, szinte semmilyen személyes érzését nem osztotta meg velünk, feltörhetetlenül mélységes titkok, valamiféle megmagyarázhatatlan szomorúság övezték egyre átlátszatlanabb lényét. Ez a hallgatás vele maradt akkor is, amikor már nagyon beteg volt. Sosem panaszkodott fájdalomra, magányosságra, az elmúlás gondolatának szorongató félelmére. Élt benne a remény, hogy talán most is lesz valami kiút, ahogy már annyiszor életében. Nagyon hirtelen romlott az állapota, szinte néhány nap leforgása alatt tudatosult mindannyiunkban, így benne is, hogy ez a földi utazás a végéhez ér.
Hiányozni fog különös, befelé figyelő tekintete. Isten Önnel, József Úr!
Fazekas Mara
