Az első találkozás.
Csinoska egyedül ácsorog a szakadó esőben. Jobbra tekint, balra tekint, sehol senki.
Aztán meglát valakit az esőfüggönyön keresztűl. Cseppet bizonytalan a járása. Szerencsére nem paralízis – inkább maligán.
Amilyen szerencsés vagyok ő lesz az – fanyalodik el a nő.
Még soha nem látták egymást, nehézkes lesz a felismerés.
A férfi hozzálép.
– Bocsánat, van tüze?
– És egy cigi?
– Az is.
– Akkor te vagy az Anikó. Beszéltük, hogy dohányzol, erről felismertelek. Micsoda marhaság, hogy az ismerkedős randira virágcsokrot kell vinni, mikor így nem annyira égő, és még olcsóbb is.
– Te vagy a Tamás? – kérdezi a csinoska.
– Szeretnéd, ha én lennék az?
– Hát nem is tudom, – gondolkodik el az asszony.
– Döntsd el, vagy kérdezd meg valakitől, mert nem állhatunk itt, míg kisüt a Nap!
Gyere, menjünk be hozzám, mielőtt szarrá ázunk!
– Szerinted illik ezt? – kérdi
– Ha az illemre adnék, soha nem mehetnék haza. – így a pasi.
Valamiért Anikónak tetszik ez a bunkó. Végig méri. Hm… nem is rossz, de annál mindenképpen jobb, mint aki neki otthon van.
Belépnek a lakásba. Irdatlan kupleráj fogadja.
– Látom, vendéget vársz – mosolyogja el magát végre.
– Na, igen, kedves Anikó, ez olyan tesztféleség, vagy ha úgy tetszik jövőkép.
Leülnek beszélgetni. Nagyon megy. Ezerféle témáról, ezerféle kérdések, és válaszok. Nincs mese, tetszenek egymásnak. Már vagy két órája beszélgetnek, és még mindig van témájuk. Még csak nem is emlékeztet a házasságra. A férfi feláll, és véletlen (dehogyis) hozzáér a nőhöz.
– Bocsánat – mondja egyáltalán nem őszintén.
– Te így szoktál udvarolni?
– Nem szoktam. Inkább másképpen.
– Na, erre azért kíváncsi lennék!
– Kérlek. A férjed most mit csinál egyedül otthon?
– Ez udvarlás?
– Várd ki a végét. De, nem válaszoltál a kérdésre.
– Ja, valamit tötymörög a lakásban, vagy nyomogatja a TV irányítót.
– Izgi lehet.
– Az.
– Vigyünk valami izgit az életébe!
– Mire gondolsz?
– Szarvazzuk fel, legalább lesz mire akasztanod a vizes kabátodat!
– Te így udvarolsz?
– Pontosan.
Évek teltek el azóta. Már együtt élnek. A külső szemlélők szerint boldogan. A belsők szerint is.
Szeretik egymást. Az asszonyból is lány lett mára.
Tamás azóta sem udvaról, még csak nem is kedves. Vagy de?
– Szimpi vagy!
– Hülye, tíz éve élünk együtt, ez most, hogy jutott eszedbe? Dugni akarsz?
– Onnan jöttem. Csak kedves akartam lenni.
– Szeretem mikor kedves vagy. De ez most nem annyira jött be.
– Kicsim csak vicceltem.
– Szar vicc volt.
– Neked semmi sem jó? Máskor komolyan mondom.
Átölelik egymást, és a szoba felé indulnak. Boldogan élnek már száz éve. Mielőtt megismerkedtek, talán azelőtt is szerették egymást. Kipirult arccal jönnek ki. A férfi még egyet rácsap kedvese gusztusos függőleges mosolyára.
Kéz a kézben mennek ki a konyhába.
– Anikó, mi lesz a vacsora?
– Te tudod.
– Mi van a hűtőben?
– Hideg.
– Szóval én főzök ma.
A vacsora elkészült, leülnek mellé, és közben beszélgetnek, mert még mindig van miről sok együtt töltött év után is. Nem tipikus.
És jön az egymillió forintos kérdés Anikótól.
– Mikor veszel el?
– Na, tessék eddig kedves voltál, most meg vadulsz. Nem tudok nyugodtan bekapni egy falatot sem – mondja Tamás mosolyogva.
– Megvettem a gyűrűket életem kockáztatásával. Meg akarsz ölni, hisz tudod, fémallergiám van? A minden napi hordása sírba fog tenni. Hiéna, ezt akarod?
– Igen, igen, igen!
– Anikó kérlek, legyél a feleségem! Hozzám jössz?
– Igen, igen, igen.
2024 március, harmadik díj
