Na nem a méltán népszerű musical, bár kétségtelenül gyermekségem egyik vezérfonala, az időszak, amikor még azt hittem, hatalmas énekesnő leszek népes udvartartással és a nagyapám rendelőjében Alsószölnökön – pontosabban a váróban – kihasználva a remek akusztikát letoltam a musical irodalom keresztmetszetét. Betegek persze nem voltak ott, erre ügyeltem. Verte vissza a patyolat csempe és rajta a nyolcvanas-kilencvenes évek egészségóvó plakátrengete, hogy Éjfééél, méla hallgatag járdák, meg hogy „Izgul minden kalauz”. És erre most elegánsan felfűzhetném, hiszen tudom, hogy ki van a címlapon, hogy énekeltem Rapülőket is (és ez igaz, áj láv jú :), meg hogy néztem az Ászt és aztán tán ’96-ban beütött a Dzsungel könyve, ahol végérvényesen és örökre (Dés Lászlóhoz már írtam szerelmes sorokat ide, nem ismételném és überelhetetlen, de nagyon kell hozzá a Geszti Péter is!) szóval, hogy annyira örökre, hogy legutóbb ma duetteztük a barátnőmmel azt, hogy Szavakat keresek. Pedig közben szocmunkás lettem és 5 nap múlva 46 éves, nagyapa rendelőjében már más unokája dédelget nagyratörő álmokat, de például a Dzsungel könyvéből nem tudtam kigyógyulni. Mondjuk nem is szándékoztam, jóféle kórság és népbetegségnek tűnik. Körülöttem legalábbis sokan szeretik. Isten éltesse tehát Gesztit, és nagyon köszönöm, hogy sok napomat adta.
Van itt viszont a dzsungelből egy megkerülhetetlen vad, akiről méltatlanul kevés szót ejtettem, úgyhogy eljött az idő. A gyerekemet kérdeztem amúgy, hogy szerinte miről írjak, múltkor mélyre mentünk, akartam kicsit lazázni, de rá kellett jönnöm, hogy ekkora felségsértést nem követhetek el. A Flódni ugyanis nem habkönnyű vígoperett. Nem. Ami nekem nem sikerült a Nagyapó rendelőjében dédelgetett álmokból, az ennek a hat kilós köcsögnek igen, és ez már akkor így volt, amikor túrógombóc méretben és színben begurult az életünkbe. Udvartartása van, szerintem azt hiszi, hogy tud énekelni, (ezt hányás előtt csillogtatja a leginkább, addig danol, amíg szőnyeghez nem ér, ott aztán mindent megmutat, ami benne van – vagyis volt) és olyan drámai mélységei, hogy rohadjak meg, néha irigylem, pedig nekem sem kell a szomszédba mennem a showelemekkel tarkított jelenetekért. Flódni egyébként fiú, félelmetes érzelmi amplitúdókkal, ő például a világ legfélősebb és legkíváncsibb macskája. E két érzés között ingadozik, ami valljuk be, borzasztó nehéz lehet. Csengetnek, ő riadtan eltűnik, de kőkemény pánikban, majd csak azt látjuk, hogy oson-oson, mert nélküle itt semmi nem történhet. Ha észrevesszük, visszarohan. (Fontos megjegyeznem, hogy soha nem bántottuk, mielőtt nekem esik mindenki. 🙂
Ennek a rettegésnek a humánoktól a hajnali órákban nyoma sincs, amikor megéhezik. Oh, nem. Olyankor bátrabb, mint bárki, akit ismerek. Üvölt, rám ugrik, harapdálja a lábamat. Ő csak teli pocakkal gyáva. A másik, amit nem bír, a csukott ajtók. A wc ajtót sem állhatja, ha magamra húzom. Kaparás, nyávogás, balhé. Hogy is fogalmazzak: az életem mellette egy hosszúra nyúló kisgyermekes lét. De nem tudom nem imádni. És ha érzi, hogy szomorú vagyok, szintén rám ugrik és egy traktor gyengédségével dorombol.
Az első macskám Sába volt. Egyébként Nagypapáéktól kaptam 15 éves koromban, a váróban volt a vacka, amíg haza nem vittem. Milyen szép kerek lett ez a történet. Az életem viszont csak macskával kerek, erre jöttem rá. Meg arra, hogy 60 is milyen szép kerek.
Isten éltesse tehát Geszti Pétert is!
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
