Esténként, amikor véget érnek a napi teendők, vagy abbahagyom, rendszerint leülök a számítógép elé, és megnézem, miféle üzenetek jöttek számomra. Olvasgatom, válaszolgatok. A legtöbben betegségükről számolnak be, mert ismerőseim többsége hozzám hasonlóan a meglett korúak köréből kerül ki.
A minap megakadt a szemem egy üzenő nevén, akiről tudtam, hogy ismerős volt, de nem jutott eszembe, honnét ismerem. Aztán az üzenet elolvasása segített ebben. Örömmel fedeztem fel, hogy egykori tanítványom keresett a Messengeren.
Elmerengtem a múlton. Hátrányos helyzetű, sérült fiatalokat tanító, nevelő intézményt igazgattam. A továbbképző tagozaton (ma szakiskola) 15-18 éves fiatalok voltak, legtöbben túlkorosan, mire elérték a szükséges tudást. Kollégium is működött a távol lakó és állami gondozott fiatalok számára. Ott tanult, nevelődött a váratlanul megjelenő Szőke Feri. Állami gondozott volt hat hetes kora óta. Nevelőotthonban nevelkedett egy lakott településtől kissé távolabb eső kastélyban. Nem tudta, milyen családban élni, szerető szülők körében, testvérekkel játszani. Városban soha nem járt, a boltban való vásárlást is meg kellett neki tanítani. Szerettük őt tisztelettudó magatartásáért, ragaszkodásáért, szeretetéért. Emlékszem, nem jeleskedett a tanulásban, de különleges érzéke volt a versmondáshoz, a költészet nagyon érdekelte. Kollégám, aki magyart tanított, jó érzékkel felismerte a tehetséget, és segítette kibontakozását.
Egy alkalommal felfigyelt egy fiatalok számára kiírt szavalóversenyre, amelyre Ferit is benevezte. Karinthy Frigyes Előszó című versét tanította meg. Feri megtanulta a hosszú verset, sorra nyerte a helyi, körzeti, megyei versenyeket. Eljutott az országos döntőig, amelyen én is jelen voltam. Máig felejthetetlen élmény számomra. A vers nem az ő korosztálya számára, nem az ő értelmi színvonalára íródott, de Feri előadásában teljesen új értelmet kapott. Minden fájdalmát beleélte a „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” költeménybe. Ez ott és akkor már az ő verse volt, róla szólt, szívéből folyt, főleg a vége:
„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak És sokszor jobb lett volna lenni rossznak, Mert álom a bűn és álom a jóság, De minden álomnál több a valóság, Hogy itt vagyok már és még itt vagyok S tanuskodom a napról, hogy ragyog. Én isten nem vagyok s nem egy világ, Se északfény, se áloévirág. Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, Mégis a legtöbb: ember, aki él, Mindenkinek rokona, ismerőse, Mindenkinek utódja, őse, Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Elmondom én, elmondanám, De béna a kezem s dadog a szám. Elmondanám, az út hová vezet, Segítsetek hát, nyujtsatok kezet. Emeljetek fel, szólni, látni, élni, Itt lent a porban nem tudok beszélni. A csörgőt eldobtam és nincs harangom, Itt lent a porban rossz a hangom. Egy láb mellemre lépett, eltaposta, Emeljetek fel a magosba. Egy szószéket a sok közül kibérlek, Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek. Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, De úgy sejtem, örömhírt hoztam én. Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt Nektek, kiket szerettem, Állván tátott szemmel, csodára várván. Amit nem mondhatok el senkinek, Amit majd elmondok mindenkinek.”
Feri megnyerte a szavalóversenyt, átvette az ajándékot. Leírhatatlan volt a boldogsága. Mindannyian boldogan jöttünk haza. Biztos voltam benne, hogy Feri nem fog elkallódni, ha nem állami intézetben élt volna, várta volna az épek iskolája. Majd a gyakorlati életben helyt áll, gondoltam. Azért keresett meg Messenger üzenetben, mert a régi korokról szeretett volna fotókat, emlékeket gyűjteni. Amikor még sikeres volt, előtte állt egy szebb, reményteljesebb jövő. Kereste az elszállt boldogságot.
Engem elsodort az élet. Kollégáimtól tudtam meg, hogyan él, mi lett a sorsa Ferinek. Amikor 18 éves lett, sikeresen befejezte a továbbképző tagozatot, el kellett hagynia az iskolát, a kollégiumot, a segítő környezetet, a barátokat. Útravalóul megkapta a számláján összegyűlt családi pótlékot és árvaellátást, összesen 2 millió forintot. Nagyon sok pénz volt. Azt hitte, élete végéig kitart. Ezzel kereste meg nővérét és családját, akik a pénz láttán befogadták. Szakképesítése nem lévén, alkalmi munkákat vállalt. Amikor nővére kisbabája megszületett, Ferinek már nem volt helye a családban.
A pénz is elfogyott. Budapestre ment, hogy ott próbáljon szerencsét. Enyhe fokban sérült lévén, állandó munkát ott sem kapott. Egy hajléktalan szálláson jutott neki is egy ágy. Ettől kezdve sorsa csak a máról-holnapra élés, a fedél nélküli lét volt. Családja nincs, munkája nincs, rendszeres jövedelme sem.
Kérdezhetné valaki: Miért nem volt talpraesettebb? Miért nem használta okosabban a pénzét? Miért adta oda a nővérének? Nem volt a „kinti” életről tapasztalata, a pénzhez egyáltalán nem értett. Nem iszik, de lecsúszott a társadalmi lét legalacsonyabb fokára.
Nagyon szánom Ferit. Amikor ezt írom, könnyeimmel küszködöm. Nem ezt a sorsot érdemelte, még ha követett is el hibát. Talán valamikor sikerül ebből az élethelyzetből kiemelkednie. Talán.
Kedves Feri!
Teljes szívemből kívánom Neked, és a hasonló sorsúaknak, hogy sikerüljön. Ne a múltat kutasd, hanem a jövőt. Felnőtt lettél. Próbálj meg állandó keresethez jutni. Egyre vigyázz:
Ne menekülj az alkoholba, le ne térj le a becsületes útról. Ezt kívánom Neked útravalóul.
