Homlokom alá dőlnek a hófehér falak. Álomba dermedt bőröm alatt katatón ó-tavasz feszül. Megül az éj csapzott hajamon, szálai közé szürke ujjakat fest a hold, s tarkómra a szél belőle vastag kötelet fon. Faltól-falig hengerednek a lassuló árnyak. Mind szorosabb, mind némább idebenn szinte már látlak…
Likes
Nincs hozzászólás