Szinte

Homlokom alá dőlnek a hófehér falak.

Álomba dermedt bőröm alatt
katatón ó-tavasz feszül.

Megül az éj csapzott hajamon,
szálai közé szürke ujjakat fest a hold,
s tarkómra a szél belőle vastag kötelet fon.

Faltól-falig hengerednek a lassuló árnyak.
Mind szorosabb, mind némább idebenn

szinte már látlak…

0