(Igaz történet alapján)
A táj ekkor még kietlen és puszta vala. Mára elhagyatott gyárkémények, nyomortelepek, riasztó szegénység, falvak vala.
Gyere csak, kisfiam! – szólt az anyja Zolikának. A bársonyos arcú kisfiú mosolya mosolyt csalt anyja arcára is. Még csak hat éves volt, de már nagyon okos. Ma az igazgató bácsihoz mész, jó? A múlt héten a plébános bácsinál voltál. Emlékszel, milyen szép ajándékot kaptál tőle a templomban? Zolika örömmel válaszolta, hogy igen, emlékszik: egy plüssmacit. Fölvette kincskereső kisködmönét, lábára húzta lyukas cipőjét, és elindult az intézet felé, ahol már nagyon várta az igazgató bácsi. Késő este ért haza, egyből elaludt. Másnap kimerülten kelt föl, éhes volt. Mi lesz a reggeli, anya? – kérdezte a kisfiú. Jól dolgoztál tegnap, te vagy a kenyérkereső a családban. Vajas kenyér és kakaó lesz a reggeli – válaszolta az anya. Ez a jutalmad, kisfiam. Úgy szeretlek, olyan aranyos vagy, olyan kis okos.
Álmában mindig az apjáról álmodott, aki hosszú börtönbüntetését töltötte, valahol Magyarországon. Tündéri arca világított a koszos párnahuzaton.
Anyu! Mikor lesz nekem is olyan szép kis cipőm, mint az intézetis gyerekeknek? Ott az intézetben minden kisfiúnak olyan szép kis cipője van. Ugye ott mindenkit szeret az igazgató bácsi? Mindenkit, kisfiam, mindenkit – válaszolta az anyja. De neked is veszek, ha sok pénzt gyűjtesz, jó? Hiszen tudod, segélyből élünk és örülök, ha a villanyszámlát ki tudom fizetni.
Már kilenc éves volt Zolika, nem fért már rá a kisködmön, de elindult szokásos körútjára, melyet annyira megszeretett időközben.
Nem csak a lelkében, a vérében is nyomot hagytak az elmúlt mocskos évek. A kórházban leukémiát állapítottak meg. Anyja utolsó emléke fiáról az volt, hogy fehér lepedővel letakarva tolják a kórházi folyosón.
Ő is elindult a lépcsőn lefelé.
Valahol Magyarországon.
2024 február, harmadik díj
