772. szám Széppróza

Mélyrepülés

Szerző:

Aznap csupán kétszer estem el. Igaz viszont, hogy mind a kétszer szörnyen nagyot. Vagyis, hát mit is beszélek, dehogy szörnyen nagyot, sokkal inkább borzasztóan hatalmasat. Valóságos csoda, hogy semmim sem tört el. Na ja, szép is lett volna, ha éppen most, közel a hetedik X-hez roppant volna szét valamelyik szilárd vázam, hiszen zuhantam én már életem során ezeknél többszörösen nagyobbat is. Viszont ennyire kék-zöld és lila foltos még sosem lettem. Hiába, na, ahogy múlnak az évek, egyre inkább labilis leszek. Testileg. Lelkileg és szellemileg éppen ellenkezőleg. Agyam és világnézetem már csaknem olyan éles és kemény, mint titán-vanádium acélból kovácsolt kard. Ó, ja! Igazad van öcsém, talán nincs is olyan hosszú az a penge, mint egy kardé. Lehet, hogy csak kés és kész.

Akár hiszitek, akár nem, kedves szép bácsik és szép nénik, nekem oly mindegy, hogy kard, avagy kés. Kard? Kés? Tökmindegy, hiszen már réges-régen lemondtam a háborúsdiról. Gyerekkoromban szerettem katonásdit játszani. Aztán ifjú koromban csapnivalóan rossz katona lettem. Akkoriban mindenkit berángattak a hadseregbe, akinek megvolt mindkét karja, lába. Néhány ujj hiánya egyáltalán nem számított. Akadt egy bajtársam, akinek pár héttel bevonulása előtt vágták le kezéről a gyűrűs- meg a kisujját, mert összeroncsolódott annyira, hogy lehetetlennek tűnt megmenteni, mégis lövész lett belőle, elvégre jobb kezének mutatóujja megvolt. El tudta sütni a fegyvert. Azt sem várták meg, hogy rendesen begyógyuljanak a sebek. Ha netán a mutatóujjait kellett volna eltávolítani, akkor a szakácsok mellé került volna kuktának.

Szóval én már sohasem leszek hadfi. Akarom mondani, hadapó. Ne téveszd össze a hadapróddal. Isten ments, hogy bárki is azokkal a szemétládákkal hasonlítson össze, akik a II. világháború során ilyen rangban követték el szörnyű bűneiket.

Jómagam már csak abban reménykedem, egy tízes még összejön nekem. Igen, szép bácsik és szép nénik, tízest mondtam, annak ellenére, hogy a tízes szám rettentően inflálódott életem során. Kicsi gyerekkoromban az ötfilléres volt a legkisebb magyar pénz, ami édeskeveset ért, ám a tízfilléresért lehetett venni postai borítékot, rajzlapot. Most viszont tíz forintért sem kapsz semmit. Sőt, a tízszer tízesért, azaz százasért is csupán egy kiflit, avagy zsemlét lehet venni, igaz, visszakapsz néhány semmit érő aprót.

Mégis szeretnék még egy tízest, persze sem fillérben, sem forintban, még csak centben, vagy dollárban sem, hanem években. Hidd el, kedves, jó szép néni, szép bácsi, tíz év legalább milliárdszor többet ér, mint tíz dollár, és négyszázmilliárdszor többet, mint tíz forint.

Azt mondod, kapzsi vagyok? Egyáltalán nem magamért kérem. Van egy kész novellás könyvem, egy kötet mesém, ők szeretnének megszületni, lassan már két éve, de papírhiány miatt koraszülött helyett későnszülöttek lesznek, vagy ki tudja, esetleg halva szülöttek. És két kisregényem, meg egy nagy fejlődik agyam méhében. Az egyik már majdnem kész.

Csak hát, vén tottyos vagyok már. Sűrűn elesek. Pedig részegítő röviditalt szörnyen régen ittam, sört is hónapokkal ezelőtt, akkor is csupán hármat. Az egyik barátom azt állítja, éppen az a baj, hiányzik az egyensúlyom a sörhiány miatt, a bátor légtornászok is mindig ahhoz folyamodnak fellépés előtt. Lehet. Fogalmam sincs, légtornásszal még sosem beszéltem. Remélem, előbb-utóbb alkalmam lesz valamelyiküktől megkérdezni, igaza van-e a haveromnak. Nem hiszem, de mindegy.

Addig is, míg utána járok ennek a nehéz, fogas kérdésnek, legyetek jók, és egyetek jót.

2023 december, harmadik díj

Kapcsolódó írások