772. szám Széppróza

Az első éjszaka

Szerző:

„1996. május 13-án utcára kerültem. 

Ez az írás erre emlékezik.”

(Tóth Béla)

Olyan furcsa minden. Dögnehéz szatyrok a kezedben, meleg és kilátástalanság. A múlt éjjel rosszat álmodtál, mégsem ettől nyomott a kedved. Utcára kerültél, hajléktalan lettél.

Május közepe van; hogy tizenharmadika vagy tizennegyedike, oly mindegy. Számodra egyik nap olyan, mint a másik. A különbséget legfeljebb az jelenti, hogy ma még csak két napja vagy éhes, holnap még három. De a holnap még messze van; egyelőre az első éjszakától félsz, de nagyon. Eddig ágyba bújhattál és aludhattál, mától kezdve ez lehetetlen: nincsen ágyad…

Ülsz egy padon és bámulod az embereket. Arra gondolsz, hogy ezek nem is tudják, milyen szerencsések. Hazamennek – haza! –, megvacsoráznak, megnézik az esti filmet, aztán fürödnek és ágyba bújnak, átadva magukat Morpheus megfejthetetlen csodáinak.

Te ezt mától kezdve mind kihagyod, barátocskám!

Nem mész haza, mert nincsen hová, nem vacsorázol, mert nincs mit, nem nézel tévét, mert nem érdekel és az esti fogmosás alól is felmentésed van. Morpheust most hagyjuk, sejted már, hogy ma éjszaka bizonyosan elkerül téged.

Este hét óra van. Ülsz a parkban a padon; töri a feneked, mégsem kelsz fel és jársz egyet, mert nehezek a szatyraid és még mindig meleg van. A játszótéren gyerekek rosszalkodnak, az anyukák, nagymamák csitítani igyekeznek őket, minden látható eredmény nélkül. Két paddal odébb egy ifjú pár csókolózik, körülötted emberek mászkálnak; mindenkinek akad valami dolga, csupán te unatkozol. 

Azaz dehogyis: minduntalan eszedbe jut, hogy éjjel mit fogsz majd csinálni, amikor egyedül maradsz. Egyelőre próbálsz úgy tenni, mint akinek semmi dolga. Nyomorúságod még nem látszik rajtad, ma reggel borotválkoztál és büdösebb sem vagy a többieknél… Csak ülsz és időnként megeresztesz egy-egy félmosolyt az eleven lurkók csínytevései, ügyetlenkedései láttán. Jelezve ezzel, hogy te nyilvánvalóan vársz valakit és punktum! Csomagjaid azonban – bennük minden, amit fontosnak ítéltél és el tudtál hozni magaddal – súlyosan ellened vallanak. Még szerencse, hogy a többi padon nem nyomozók ülnek…

Amint sötétedik, úgy ürül ki a park. A kisgyerekeket hazaviszik a mamák és nagymamák; helyüket a szerelmespárok veszik át. „Mindenkinek van babája, csak énnékem nincsen” – dúdolnád, ha lenne hozzá kedved. De nincsen – már csak azért sem, mert úgy érzed, hogy minden párocska téged bámul: mit keres itt ilyenkor ez az őszülő pasi?! Pedig a környezeted szemlátomást egymással van elfoglalva, helyenként kéjes nyögdécselés és hangos cuppogás hallik körülötted.

Kutyusokat sétáltatnak unatkozó fiatalok, akiknek nem jutott mára jobb szórakozás és néhány öreg, akiknek viszont mára ez maradt a legkedvesebb időtöltésük. Félsz picit az ebektől, ez gyerekkori reflex nálad, de felesleges, mert ezek jól táplált ebek, ma már talán többször is ettek, ami rólad nem mondható el. Nagyot nyelsz, letudva ezzel a vacsorázást és arra gondolsz: mennyire igazságtalan a besorolás, miszerint a teremtés koronája az ember – benne te, aki ennél, ha lenne mit! –, míg a kutyák csak valamivel hátrébb következnek, holott mennyivel jobb dolguk van, mint neked.

A park nagyobbik fele közben diszkrét félhomályba burkolódzott, csupán a sétányok környékét világítják be a lámpák. Lassanként egyedül maradsz. Kilencet üt az óra, amely a templom tornyán kíméletlenül mutatja, hogy milyen lassan múlik az idő. Ráadásul minden negyedórát jelez a kis gonosz. Irtózva gondolsz arra, hogy már csupán huszonnégy jelzés van hátra és hajnalodni fog. Akkor majd újra lesz egy kis mozgás a parkban.

Teljesen egyedül maradtál; legfeljebb a közeli étterem zajai szűrődnek feléd – szerencsére az illatok nem… Feltámad a szél; éjszakára záport jósoltak. Bízol benne, hogy tévedtek; van ugyan esőkabátod, nem áznál bőrig – ám hova lenne akkor a látszat?! Hiszen te azért ülsz itt – ugyebár –, mert nincsen jobb dolgod. Esetleg valamelyik kocsmában felöntöttél a garatra és ilyen állapotban szégyellsz hazamenni… Szíves-örömest vállalnád még a borosbutykos korántsem népszerű szerepét is, csak az igazságot ne firtassa senki. Szerencsére azonban a kutya sem kíváncsi rád.

Sötét van, egyedül vagy és félni kezdesz. Felrémlenek elmédben a parkról hallott rémtörténetek véresre vert emberekről, megerőszakolt nőkről, randalírozó részegekről. Minden szélfuvallatra megrezzensz, idegesen kutat a szemed, ha puha lépteket hallasz. De csak egy macska korzózik; legszívesebben megsimogatnád a cirmost, annak azonban több esze van és elszalad.

Ülsz a padon, a segged régóta érzéketlen már, csontjaidat mintha ólomból mintázták volna és kezd hűvös lenni. Mozogni kellene. Nem kapkodod el a gondolat valóra váltását, hiszen semmiből nem áll rendelkezésedre annyi, mint az időből…

Tízpercnyi tépelődés után feltápászkodsz, nyújtózol egyet – ez jólesik ugyan, ám nehezen mozdulnak a berozsdásodott forgók. Főúri eleganciával, egyenes testtartással és határozottságot tettetve átvágsz a parkon. Az éttermet gondosan elkerülöd, hiszen onnan mindenféle ingerek érhetnek, amelyekre most semmi szükséged.

Az utcákon alig mozog valaki. Egyre jobban ellazulsz, az angolos elegancia gépies mozgássá válik. Az agyad pihen ilyenkor; legalább ekkor nem gondolsz minden pillanatban valamire. Nem tudod még, hogy az elkövetkező öt éjszakát is szakasztott ugyanígy ülöd-járkálod át, lábfejed megdagad, mintha elephantiasisban szenvednél, pedig csak (csak!…) ki kellene nyújtanod egy ágyban. Ágyad azonban nincsen.

Magadat öntudatosan kihúzva elhaladsz a rendőrség előtt, magadban válaszokat fogalmazva az ilyenkor várható esetleges kérdésekre. Igazolványod kéznél, benne a lakcímed is – persze ez már csupán a múlt. Szerencsére ezt a rendőr akkor sem tudná, ha netán kíváncsiskodna. Semmi különleges nincsen rajtad, ami bármiféle cseszegetésekre okot szolgáltatna. Igaz, az illatod már nem illik a Givenchy-kollekcióba…

Lassan bejárod a belvárost, elbaktatsz a posta előtt; benn szöszmötöl valaki, az ablakok nyitva, de rád se hederítenek. Kerülsz egyet, mert haragosan ugat valahol egy kutya és nem kockáztathatod, hogy egyetlen nadrágod máris elszakadjon. A kitérő egyébként is hasznos: azzal is múlik az idő!

A toronyóra mindjárt elüti az éjfelet, a neheze még ezután következik, eddig legalább néha találkoztál valakivel, így nem feltűnő a mászkálásod. Éjfél után azonban már a megrögzött sétálók és puncibubusok is hazatérnek; legföljebb egy-egy sorstárssal találkozol. Igyekeztek nem észrevenni a másikat. Itt már nincs mese, ha nem ismeritek egymást, akkor is nyilvánvaló minden, a szemekben ott a kimondatlan kérdés: hát te is? – és ott van a válasz is…

Megtetted az első „tiszteletkörödet”: visszaértél a parkba. Leülsz s ekkor még nem tudod, hogy ezt a „túrát” ma éjjel még háromszor végigjárod majd. Mint egy eltévedt vándor, ki – kezében pakkjával – konokul rója hajszálra egyforma köreit a városban, bízva benne, hogy egyszer majd csak odatalál, ahova szeretne. Te más vagy; szinte félsz az emberektől, félsz, hogy megkérdezik majd: miképpen kerültél ilyen kilátástalan helyzetbe?

Elgondolkodsz. Nem ez az első eset és nem is az utolsó, mert az elkövetkezendő harmincegynéhány napban egyéb dolgod úgysem nagyon lesz, mint elmélkedni. Ezzel is múlik az idő. A gondolkodás is ugyanolyan pótcselekvéssé válik, mint az éjféli séták: nem valahova igyekszel valamiért, és nem is határozott céllal gondolkodsz, hanem úri passzióból… Védőbeszédet motyogsz magadban, pedig senki sem vádol. A vádló te magad lehetnél.

Egyelőre bízol barátaidban, akik bizonyára nem tudnak még semmiről, ám reggel első dolgod lesz majd hozzájuk fordulni segítségért. Hiszen a barát arról ismerszik meg, hogy nem hagy el a bajban! És neked vannak barátaid…

Velük kezdtél közös üzletbe, amely olyan biztatónak mutatkozott, hogy – bár erről korábban szó sem volt – önként felajánlottad a lakásodat egy hitel fedezetéül, amely a bombabiztos bizniszhez kellett. Gyuri és Misi – a barátaid – álmélkodva néztek rád, te pedig büszkén feszítettél: lám, én is hozzájárultam valamivel a sikerhez!

Később megbeszéltétek: természetesen nem hagynak cserben akkor sem, ha balul üt ki a dolog. Írást készítettetek róla, igazi, ügyvéd előtti szerződést, amelyen ott díszeleg mindhármótok aláírása – a barátság írásos bizonyítéka. Kell ennél több?!? Jöhet a siker! 

A szerencse azonban elpártolt tőletek és az írott szerződés is csak ígéretekben született meg, így két esztendeig albérletben éltél a saját egykori lakásodban, magad fedeztél minden költséget. Egyszer aztán már nem bírtál tovább fizetni és segítséget kértél barátaidtól, ők azonban azzal fogadtak, hogy most ugyan nincsen pénzük, de később…, majd később… Májusban azonban már nem volt később; mivel nem tudtál fizetni, kitettek egykori lakásodból.

Most itt ülsz a padon, még nem sejted, hogy ez még egy hónapig így lesz minden éjszaka és nappal. Bejárod a várost, Pesten megismerkedsz zsebessel, betörővel, gyilkossal és rádöbbensz: egyáltalán nem biztos, hogy ezek az emberek becstelenebbek a „barátaidnál”, akik tudomást sem vesznek a kálváriádról. Éjszakázol majd lépcsőházban és egy padon, alig ötven méterre egykori otthonodtól. Szemtanúja leszel motorlopásnak és betörési kísérletnek, elkotródsz a jó meleg metrólejárattól, amikor hat „kollégádat” egy taknyos ficsúr egy harminc centis haleffal erre kényszeríti. Számtalanszor igazoltatnak majd és sosem buksz le, kipenderítenek az Erzsébet téri buszpályaudvar váróterméből, ahol elnyom a buzgóság és új szakmát is tanulsz majd: üres üvegek után kajtatsz… Szemedet állandóan a földre szegezed, abban bízva, hogy némi aprópénzt találsz. Örülsz, mint egy bolond, amikor a Deák téri metrólejárónál egy papír ötvenest találsz: négy kiéhezett nap után végre vehetsz két zsemlét… Megpróbálod eladni az órádat, ám egy öreg józsefvárosi szaki százötven forintot kínál érte, amit te visszautasítasz, hogy később majd megbánd ezt… Gyalogosan bejárod a fővárost, azután svarcban hazabumlizol szülővárosodba a vonat koszos klotyóján, ahol percenként rádzörgetnek és te elváltoztatott hangon kiszólsz, hogy foglalt.

Most, az első éjszakán azonban még mit sem sejtesz minderről; még bízol a barátaidban és most úgy várod a napfelkeltét, mint a messiást. A pad kemény, lefeküdni azonban nem mersz; még sosem csináltál ilyet és félsz, hogy valaki elvágja a nyakadat…

A torokvágók azonban másfele járnak ma éjjel és egyébként is mindegyiküknek van lakása. Bizonytalanul felállsz hát és újabb körbe kezdesz, a hajnalra várva…

Kapcsolódó írások