Nem titok, hogy kaptam egy fülest, hogy ezen az oldalon osztozom a TITOKKAL. Nagyon nem bántam, mert bár lehet, hogy magamtól sosem jutott volna eszembe írni erről, mégis lavinát indított el bennem. S ha már annyiszor osztok meg ezeken a hasábokon számomra fontos zenéket és előadókat, kapóra jön leírnom, hogy Katona Klári Titkaim című lemeze masszív sorvezetőm volt jó sok krízishelyzetben, különös tekintettel a szerelmi córeszekre. Elmúltak, de a lemezt időnként előveszem és meghallgatom az Így gömbölyű-t, a Titkos szobák szerelme helyett, mert annak is volt aktualitása, bizony.
Annyira hajlamosak vagyunk eltitkolni dolgokat csak azért, mert azt hisszük, napvilágra kerülésükkel elveszítünk embereket, állásokat, bármit. Emlékszem, hisz nem volt az olyan régen, hogy a terápia hatására rájöttem, hogy azok a dolgok, amiket magamban cipelek és időnként, ha valaki közel kerül hozzám ráborítom, mondván, addig úgysem szerethetsz, amíg ezt nem vagy azt nem tudod rólam, azok az élet velejárói és tízből nyolc ember küzd velük. És ha kimondom, (nem betegesen mindig és mindenkinek, csak nem hazudom el, ha szóba kerül) akkor gyógyulok s talán az is, aki hallgatja, mert rájön, no lám, nem vagyok egyedül. Nem óriási dolgok ám ezek. Lógtam a suliból általánosban. Voltam szerető. Volt egyéjszakás kalandom. Volt korszakom, amikor sokszor vezettem le a napot alkohollal. Sosem részegségig, de na. Többször, mint kéne. Hazudtam hülye, csip-csup dolgokban. Csináltam kurva nagy hülyeségeket is, némelyik összefügg a fentebb felsoroltakkal. És valamiért volt módom bocsánatot kérni, valamire nem kaptam esélyt. A nagyapám a háború után rettegett, mert a származása majdnem az életébe került. Felfogják ezt? Nem beszélt arról a kulturális közegről, amit az anyatejjel szívott magába, mert emberek (akik feltételezem, régről súlyos titkokat cipeltek magukkal és ettől olyanok lettek, amilyenek) a világ egy – soha vissza ne térő! – szakaszában úgy gondolták, aki más, mint ők, azt el kell pusztítani. Nem beszélt arról sem, amit átélt közben. Reset gomb és go. Csakhogy az ott belül dolgozik és előjön bármikor. Ha nem máshogy, akkor a következő generációkban. Sokáig nem értettem, miért leszek boldog dohos pincében, ha megérzem a szagot, biztonságot és éhséget érzek és a mai napig képtelen vagyok vasúton búcsúzkodni. Bőgök, mint akitől egy életre szakítanak el valakit (nem is kísérek ki senkit). Most már érteni vélem. A titok utat tör magának, adjuk át a hatását, mint a forró krumplit. Így van ez. Később persze beszéltünk már ezekről a dolgokról, sőt, igazából nekem már nyílt titok volt ez gyerekkoromban. Titok, de legalább nyílt.
A klienseimen is sokszor látom, hogy a továbblépéshez csupán annyi hiányozna, hogy ha kimondanák azt, ami bennük van és amitől azt érzik, hogy nem érdemelnek mást.
Naponta nyúzzuk, nyesztetjük, bántjuk magunkat a titkainkkal, pedig lehet, hogy ott lenne a feloldozás. De a feloldozás előtt gyónni kell, ez megúszhatatlan. Olyan ez, mint amikor levesszük este a ruhát, a szoros övet és kieresztjük az egész nap behúzott hasunkat. Lehet, hogy nem olyan vonzó a kép, mint amit mutatni akarunk és amit bekamuztunk a világnak, de ezek vagyunk. És mi úgyis végig tudtuk, hogy mi van valójában. És persze kellenek az apró titkok, rejtélyes dolgaink, amíg azok nem mérgeznek senkit, kedves lódítások ünnep előtt, kegyes elhallgatások, ha a másik nem bírná el, nem az állandó transzparencia a cél. Csak hogy ne szorítsa el az az öv a létfontosságú szerveket. Talán ennyi.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
