Édesanyám mosolyogva néz le rám az égből. Aranyszívű, kedves, jó asszony volt, tehát biztos, hogy a mennyországba került. Egyesek szerint nincs is mennyország, nem tudom, én még nem jártam ott, pedig életem során tizenkilenc országban forgolódtam, ami egy híján huszonegy, hiszen szülőhazám is egy létező ország. Szerintem, kell, hogy legyen az a túlvilági éden, ha nem is épp az égben, de valahol, és ha már valahol, miért ne az égben. Kell, hogy legyen, különben hová kerültek, és majdan kerülnek a jó, aranyszívű emberek?
Szóval, van, és kész! Ne tessék, kérem, vitatkozni velem. Anyukám onnan néz most mosolyogva rám. Tetszik Neki, hogy ma reggel is megetettem a cinegéket. Cine Cecil urat, és nejét, Cinené Cinike Cecíliát. Így hívják őket. Hogy honnan tudom? Nos, ez rendkívül egyszerű, én adtam nekik ezeket a neveket. Minden reggel jönnek reggelizni. A férj röppent előbb a kertünkben lévő hatalmas diófára, körülkémlelt, aztán azt mondta, cííín. Mellé szállt a párja, Cinike, és így szólt, cin-cin-cin. Ezután landoltak a madáretetőben. Cine Cecil úr egy fél tenyér nagyságú szalonna bőrkével csőrében indult haza, alig bírta vinni. Cecília jókora kenyérdarabot cipelt magával. Ennyi kaja biztosan elég lesz Nekik mára.
Sajnos, másik kedvenceim, a fecskék, elhagyták két éve a környéket, agresszív szarkák költöztek helyükre. Utálom őket, mindig hangoskodnak, cserregnek. Szegény fecsik! Jól emlékszem, annak idején, gyerekkoromban volt két fecskepár udvarunkban, le is vadászták a szúnyogokat minden nyáron, légy is csak kevés menekült meg előlük. Az egyik pár hátul a fészer eresze alatt, a másik házunk elején, a gang feletti eresz alatt fészkelt. Apám minden ősszel, amikor elköltöztek telelni délre, le akarta verni fészküket, mert nem a fészekbe ürítettek, hanem a fészekből ki, le a gangra. Anyu nem hagyta, hogy elpusztítsa a fecskék házikóját, akarom mondani, fészküket. Ide figyelj, Bandi, mondta, a gangot én takarítom, nem te. Egyébként is, mit szólnál, ha este, amikor hazajössz a munkából, nem lenne meg szép házunk? Hová mennénk akkor a három gyerekkel? Ez hatott. Apu duzzogva, káromkodva, de fészekpusztítás nélkül odébb állt. Ment a műhelyébe fúrni-faragni.
Édesapám szigorú, de igazságos ember volt. Örökmozgó. Szabadideje nagy részét az egyre jobban berendezett „gyárában” töltötte anyám nagy-nagy bánatára. Így aztán, hogy ne legyen egyedül, szeretetéből bőven jutott nekünk, gyerekeknek. Néha előfordult, hogy kicsit szűken jutott pénz élelemre, olyankor Ő arra hivatkozva, hogy már jóllakott főzés közben, a kóstolgatás során, mindent nekünk adott. Csak a maradékot ette, amit mi meghagytunk, mert már több nem fért belénk. Amint nagyobb lettem, ezt észrevettem, és kevesebbet ettem, mint szerettem volna, hadd maradjon bőven Neki is. Idővel két öcsém is átvette eme szokásomat. És akkor meglepő dolog történt. Panaszkodott apámnak, mondván, valami nem stimmel ezekkel a gyerekekkel, nincs rendben az étvágyuk. Orvoshoz akart vinni minket.
Ám apu leintette, ugyan-ugyan, ne féltsd te őket. A környék összes gyümölcsfája veszélyben van tőlük. Még a mezőgazdasági szövetkezetbe is rendszeresen kijárnak. Valóban így volt. Ám nem csak mi, valamennyi gyermek, háromtól tizennyolc évesig, csapatokba verődve dézsmáltuk a fákat. Megfigyelő láncot szerveztünk, mikorra iszik Szepi bácsi, a vén csősz annyit, amitől végre elalszik. Akkor aztán szabad a gazda. Hatalmas volt az a gyönyörű gyümölcsös ott Bonyhád szélén, legalább két hektár. Talán több is. Május közepén kezdődött a korai cseresznyével, eperrel, azok értek legkorábban, utána következtek a többiek. Ropogós cseresznye, meggy, körtefélék, barackból úgy öt fajta, ringló, szilva, alma, sorra lettek egyre zamatosabbak, terülj-terülj kertecském, egészen karácsonyig. Mert a kökény, meg a birsalma akkor volt a legfinomabb, ha már néhányszor megcsípte a fagy.
Persze mindannyiunk apjának, nagyapjának volt saját kisebb-nagyobb kertje, csakhogy a TSZ fáiról csent gyümölcs sokkal finomabbnak tűnt, meg aztán, a kaland sem kutya, úgy-e.
Sohasem buktunk le. Jómagam, és a két öcsém mindig úgy helyezkedtünk, hogy elsőként oldhassunk kereket, ha netán valami zűr lenne. De szerencsére sose történt kalamajka.
De nem csupán rosszcsont voltam, tudtam én jó kisfiú is lenni, ha akartam. Anyu mindig büszkén tért haza a szülői értekezletről, mert úgy egyébként jól tanultam. Dicsért engem az osztályfőnököm mindig. És édesanyám cserébe jutalmazott, mégpedig bőkezűen. A pénz nem különösebben érdekelt, kaptam nagyszüleimtől éppen eleget. Az igazi jutalom számomra mindig az volt, hogy én mondhattam meg, mi legyen a következő vasárnapra az ebéd. Főleg az tetszett nekem nagyon, hogy a süteményt is én választhattam. Mind a mai napig szörnyen bolondulok a rétesért, aminek a tésztáját sebészi gondossággal készítette anyu, és én mindig újabb, és újabb töltelék mikszet eszeltem ki.
Az én drága édesanyám hetvennyolc évet és tíz napot élt. Nem vagyok sírós fajta, felnőtt koromban, az elmúlt fél évszázadban mindössze kétszer szipogtam kicsit, de az Ő végleges távozása körünkből oly fájdalmasan ért, hogy hosszan, hangosan sírtam, mint valami nagyon kicsi gyermek.
2024 január, második díj
