Vers

Szenvtelenség

Szerző:
A könyvek élettelenül hevernek a polcokon,
hallgatnak - sosem leltem bennük utamat.
Valami zsibbadt, lassúdad nehézség nyom le a földre,
elkapva pillantásomat nézek csak a tükörbe.
Még halványan emlékszem arra a lányra,
aki az esőben táncolt, sugárzón a szerelemtől,
még elhitte, hogy fontos.
Ahogy a cipősarkak kopogtak, és néztem a kedvesnek hitt
fénylő arcát.
Emlékszem a kórház halálgyári poklára,
megtanultam, bár hosszú idő alatt, ha gyenge vagy, eltaposnak - 
jó esetben.
Nincs többé nyílt sisak, ha kell, emberenként váltom álarcomat.
Furcsa, ahogy végül az álmok elkopnak.
Évekig egy szerelmesnek hitt csók emléke miatt küzdöttem,
majd végül ölelésekért,
minek az ára a hit vak elfogadása lett volna.
Talán most tanultam meg, hogy vagy magamért küzdök, vagy nincs miért küzdeni.
Valahogy kevésnek tűnik az egész - ne értsd félre,
elég jó vagyok.
De örök, otthontalan vándor,
hallgatások hidege bukkan fel az árnyak mögül.
Hiányzik egy sosemvolt nő melegsége,
ahogy játszunk, arcára mosolyt csempészve.
Egy szelíd érintés,
a szerelem szentsége és parázsló mámora.
Persze, megszokom.
Tudom, végül minden pokol közeli ismerős lett.
Kinézek az ablakon, és visszabámul rám a tárgyilagos égbolt,
és a szenvtelen virágok.

Kapcsolódó írások