Hol máshol persze, amolyan teljesen haszontalan csapatépítő tréningen hallottam ezt a mesét. Na jó, legyen anekdota, bevallom, kissé „igaz történet szagot” érzek, valahányszor beugrik. Este, tábortűznél, az ilyenkor szokásos hangulatban kezdett bele kollégám.
„Figyelem, ez ki fog akasztani titeket, száz százalék. Ritkán beszélgettünk apámmal, de ha belejött, addig mondta, míg a végére nem ért. Megfelelő mennyiségű fröccsel tovább is… Ősrégi írógépén intézte a papírmunkát, valahogy szóba került, úgy emlékszem, masinája mellett érvelt a számítógépekkel szemben. Munkából hazamenet beült törzshelyére leöblíteni pár pohárka szesszel a nap fáradalmait. Akkor vette észre azt a fura alakot, amint az, a kinti ítéletidő elől menekülve, szinte felrántotta a presszó ajtaját. Csak úgy csüngött rajta a szó szerint viharvert ballonkabát. Mivel mások sem szerettek volna bőrig ázni, hamar megtelt a helyiség. Az idegen az öregem asztalánál kért és kapott helyet. Ahogy az efféle intézményeknél akkoriban természetesnek számított, hamar diskurálásba fogtak. Láthatóan mély aggodalom nyomasztotta, felváltva reagált idegesen, zavartan és nevetett harsányan, amikor a téma egyáltalán nem adott rá okot. Apám, bár messze állt tőle a pszichológia, végül rákérdezett, miért viselkedik ilyen ellentmondásosan. József, mert így hívták az illetőt, megadta magát, és nekifogott mondandójához.
A cégnél, ahol főkönyvelőként dolgozott, beleszeretett asszisztensnőjébe, Edinába. Ugyan bókolgatott neki, de realista révén, több csalódással a háta mögött óvatosságra intette magát. Titkon naplót vezetett, bár száraz mondatokkal, leginkább tényekkel, események kielemzésével teletűzdelve. Egyébként optimistán tekintett körülményeire, státuszára, úgy általában a világra. Erősen igyekezett szíve választottja iránt érzett vágyait, gondolatait e napló lapjaira vetni, visszaolvasva úgy hatott rá a szöveg, akár a bérszámfejtések.
Harminchatodik születésnapján munkatársai meglepték AZ írógéppel. Igazi antik darab, a bolhapiacon akadtak rá, kipofoztatták, és József igazán meghatódott. Tényleg elegánsan hat ez a Remington, ha másra nem is, dekorációnak tökéletes lesz, gondolta. Hazavitte, szépen elhelyezte a két anyósnyelv közé a dolgozószobájában. Teltek-múltak a napok, tovább emésztette a szerelem, noha a célzott megjegyzéseket, apróbb figyelmességeket Edina udvariasan fogadta, a férfi mégis kételkedett a sikerben. Egyetlen kávé az EMKE-ben, sürgős iratpótlás miatt… Ennyi telt tőle! Kimerült, elkeseredett, a vezérigazgató jobbnak látta, ha szabadságra küldi. Ráfér minimum két hét, pihenjen, töltődjön fel, tegyen, amit jónak lát, de így, kísértetként bolyongva irodákban és folyosókon, kihűlt kávéval a kezében nincs sok haszna belőle. E kíméletlen monológgal „jobbulást” kívánt neki.
Két teljes hét! Borzalom! Mi a fenéhez kezdjen, törte a fejét. Egyszercsak, fel s alá járkálva szobájában, ajándékához lépett. Befűzte a papírt, és már itt meghökkent. A gép rásegített. Új korában se siklott ekképpen a papírtovábbító henger! Drága Edina! – pötyögte be a megszólítást. Ami ezután történt, maga volt a csoda. Prózaibbnál prózaibb sorok álltak össze a leütött betűkből, a levélből kész epikai műremek kerekedett. József értetlenkedett. Ő ilyet tudna írni? Hogyan? Ez nonszensz! Hiszen öntudatlanul gépelt, épp, hogy levegőt vett közben. Elmebajos lett? – bámult rémülten a falon függő tükörbe. Elhessegette baljós félelmeit, és kieszelte a következő tervet. A levelet kézírással lemásolja, és feladja az asszisztensnőjének. Neve helyére ennyit biggyesztett: Egy hódolója. Küldött mellé rózsát, amivel Edinát igencsak zavarba hozta. Na majd most elmondják őt mindenféle könnyű nőcskének… A kényszerpihenő alatt ugyanezt megtette még egy alkalommal. A nő gyanakvás nélkül vette át a titokzatos küldeményeket.
Szabadsága utáni első munkanapján József csalódott. Edina félvállról vetette oda, hogy képzelje, valami futóbolond múlt századi stílusban írogat neki áradozásokkal teli leveleket, gőze sincs, ki a fene lehet, mindenesetre, ha nem hagyja abba, felkeresi a rendőrséget. Őrült, bizonyosan, tette hozzá. A férfi ezután is megkülönböztetett kedvességgel bánt vele, a hiba sutaságában, ügyetlenségében rejlett. Mit tegyen? Fél métert, fél centimétert sem jutott közelebb szerelméhez. A terv csődöt mondott. Az írógép viszont szüntelenül foglalkoztatta. Hogyan működhet vajon? Misztikus erő lakozik benne? Tanácstalanságában kiemelt hirdetéseket adott fel a fontosabb napilapokban a Remington eredetét kutatva, az esélytelenek nyugalmával.
A sokadik érdeklődő magakorabeli ember volt. Azt állította szent meggyőződéssel, ez a bizonyos írógép az édesapja tulajdonát képezte, aki a húszas években költészettel, kisebb tárcák írásával akart betörni az irodalmi köztudatba, sajnos sikertelenül. A vasútnál dolgozott haláláig. Ezen a gépen írta keserédes, rimánkodós leveleit (kézírása pocsékul festett) elérhetetlen múzsájához, aki szerencsétlen módon nem a felesége volt. A házasságtörés gondolati szinten maradt, hiába a gyönyörűséges vallomások. Borzasztóan magába fordult, családját elhanyagolta, a pálinka rabjává vált, majd Endre, a vasutas-író végső döntést hozott: vonat elé feküdt a sínekre. Zsebében megtalálták utolsó, átokverte gépével írott búcsúlevelét.
József fürkészte apám arcát, a bizarr história hatását kémlelve. A következőt tanácsolta: a Remingtont adja át – végül is – jogos tulajdonosának, a figyelmeztetéssel, hogy jobb, ha nincs benne szalag… És ne manírozzon tovább Edinának, a mai nők is szeretik a rajongást, de azért ez mégiscsak a hetvenes évek vége. Mondja ki, ami a szívén van. Nekifogni nehéz csupán, a reakció meg vagy ilyen lesz, vagy olyan, ellenben végre fellélegezhet.
A férfi megköszönte a tanácsokat és a türelmet. Majdnem zárásig tartott, míg mindezt kibeszélte. Azzal búcsúztak el a sarkon, hogy találkozzanak ugyanitt a dolgok rendeződése után. Telefonszámot cseréltek. József, tartván az őrülettől, teketóriázás nélkül megszabadult ajándékától, eredeti gazdája jó pénzért értékesítette. Ha az apja történetesen főbe lövi magát, az ominózus fegyvert morbid lenne őrizgetni – ezzel lezárta az ügyet.
A neheze csak ezután jött. Kiönteni a szívét, bátran, egyenesen. Közelgett az idő, nincs mire várni, még agyvérzést kap a tépelődéstől. Újra elhívta Edinát a kávéházba. Jóval előbb érkezett, kellett néhány kupica konyak, megerősíteni lélekjelenlétét. Már el tudta mondani, ami oly régóta kavargott benne. Mindenre számított, kivéve a hölgy válaszára. Elárulta, hogy menyasszony, a gyűrűjét épp igazítja az ékszerész, mivel kicsit szorította az ujját. Nagyon kedves férfinek tartja Józsefet, de csak azért, mert nem veri nagydobra, attól még foglalt. Sajnálta ezt az embert, akinek úgy sikerült elcsavarnia a fejét, hogy pusztán bejárt a munkahelyére, iktatott, gépelt, hívásokat fogadott és hazament. Ráadásul szolidan öltözött és úrilányhoz illően, tartózkodóan viselkedett. A férfi lecsillapodott, tudomásul vette a tényt. Ő megpróbálta. Tudván a kizáró okot, kevésbé fájt a hoppon maradás.”
Elérkezvén a történet végéhez, kollégám röviden zárta le azt. „Az öregem körülbelül ennél a pontnál befejezte. Igaz vagy sem, hozzá tett-e, vett-e el belőle, sosem tudtam meg. A tanulsága szerintem egyértelmű. Közhely, előre szólok! Adjátok mindig önmagatokat. Szavaink lehetnek bármilyen szépek, könnyen kétséget kelthetnek, ha túlcicomázzuk azokat.”
A tábortűz parazsát lelocsoltuk, nekiszedelőzködtünk, elindulva mindenki a sátra felé, szokatlan némasággal.
Likes
Nincs hozzászólás