710. szám Széppróza

A szokásost

Szerző:

A kétszázas hangos csörrenéssel ér földet a margarinos dobozban. Omega zsírsavval, a szíve egészségéért. A férfi összerezzen a hangra, felemeli fejét az aluljáró kövéről. Sapkája lecsúszik, loncsos hajtincsek lógnak arcába, vonásai felismerhetetlenül eltűnnek a hosszú szakáll alatt. Csak a szeme fehérje villan, írisze koromfekete, bogárszem, azt mondják az ilyenre, az a fajta, amiben még a pupilla sem látszik.
Nehézkesen ülő helyzetbe tolja fel magát. Belekotor a műanyag dobozba, hosszú körme alatt vastagon ül a kosz. Egymás után szedegeti ki az érméket, szemét összehúzza és komótosan, egyenként a mennyezeten vibráló neoncső felé tartja őket. Két darab kétszázas, egy százas, néhány ötvenes, a többi tízes, húszas, ötforintos. Papírpénz semmi. Markába szorítja mind, a dobozt félretolja, be az aluljáró falának mélyedésébe, egy matrac mellé. A matrac sarkából hiányzik egy darab, rajta mocskosbarna pokróc és néhány műanyag szatyor. Száz százalékban lebomlik, védje ön is környezetét.
Egyik kezét a falnak támasztja és lassan felemelkedik. Vastag kabátja vállban szakadt, kitüremkedik a vattaszerű bélés, néhány mérettel nagyobb nadrágja szára lyukasra kopott, ahol a földet éri. Ellöki magát a faltól, megtántorodik. Másodpercekig keresi egyensúlyát, végül felegyenesedik. Az aluljáró túlsó kijárata felé indul. Szembejön vele egy nő, aki orrát felhúzva tisztes távolból kikerüli. A férfi nem figyel rá.
Lassú lépteivel percekig tart, mire eljut a túlsó lépcsőhöz. A feljárat mellett kis üzlet, az eladó unottan nézelődik. Testes, középkorú nő, fehérszőke haját rózsaszín hajgumi fogja össze fejtetőn. A férfi megáll előtte, a nő ránéz.
– A szokásost? – kérdezi.
A férfi némán bólint, kinyitja tenyerét, odanyújtja az érméket. A nő kiválogat néhányat, a többit otthagyja, a férfi tétova mozdulattal zsebre teszi. Miután megkapta, amit kért, a lépcső felé indul. A korlátba kapaszkodva egyesével szedi a lépcsőfokokat, bal láb fel, jobb láb utána. Bal láb fel, jobb utána.
Az utcán erős szél kap a hajába, koronaként emeli feje fölé tincseit. Kabátját összehúzza, közben óvatlanul pocsolyába lép. Durván káromkodik, lábát rázza, kabátja szétnyílik. Egyre hangosabban kiabál. A járókelők átnéznek rajta, kivéve egyet, aki megáll és telefonjával videózza. A férfi végül megnyugszik, elhallgat. Az emberek sietnek dolgukra, ő is továbbcsoszog. Elhalad a buszmegálló mellett, majd néhány méterrel arrébb megáll az egyik útszéli villanyoszlop előtt. Fiatal fiúk csoportja megy el mellette, négyen vannak, az egyikük odakiált:
– Hé, nehogy idehugyozz már! Eszedbe ne jusson! Hallod, te, hogy húznál innen a…
Felhergeli magát, még folytatná, de társai nyerítve felröhögnek és elrángatják.
A férfi nem hallja a kiabálást. Fel sem pillant. A villanyoszlopot nézi, Blahához közel második emeleti, napsütéses, kétszobás lakás eladó, megkerüli kissé, megáll az út felőli oldalánál. A járda szélén ácsorog, majdnem az úttesten, egy elhaladó taxi hosszan rádudál, de ő oda sem pillant. Kinyújtja kezét és az oszlop egyik réséből egy hervadt virágot húz ki. Félredobja. Kókadtan hever az aszfalton, fehér rózsa volt. Kabátujja takarásából egy másik virágot húz elő. Fehér rózsa ez is. Egyetlen szál, nedvesen csillan az utcai lámpa sárgás fényében. A férfi óvatosan letép róla egy levelet, aztán még egyet, és az így szabaddá vált szárat lassan beilleszti a lámpaoszlop résébe. A szél belekap a virágba, letépi egy szirmát és az oszlophoz dobja. Oda, ahol a szürke fémen egy fénykép feszül. Rajta egy nő és egy kislány, karácsonyfa előtt. A nő szép arcú, hosszú hajú. Mosolyog. A kislány négy-öt év körüli, nevet. Bogárszeme csillog, ahogy a kamerába néz.

Kapcsolódó írások