Huszonegyre lapot húztam. Vagy tizenkilencre. – mondtam mély meggyőződéssel a hangomban a barátnőmnek. Nagyon akartam, hogy érezze, hatalmas kockázattal járó cselekedetben voltam, de egyszerűen fogalmam sem volt, melyik szám az, amelyikkel ez érthetővé is válik. Szimpinek meg szimpi mindkettő. Amúgy tényleg nagy volt a rizikó, apámnak írtam hosszú évek után, na most kiderül gondoltam, szeret vagy nem szeret, amúgy nem szeret, de azért nem kártyáztam el a gyenge szívem, ez a lapjárás sosem volt bíztató. Váratlanság nem volt benne legalábbis. És még mindig jobb, mintha cinkelve lennének a lapok.
Talán ez a bevezető már megmutatja, mennyire nem tiszta számomra semmilyen, a kártyához köthető dolog, valamiért ez kimaradt az életemből, pedig bizisten, ezt aztán tolta a család, emlékszem a téli estékre nagyanyáméknál, gomolygott a füst és römiztek szakadatlan. Volt egy olyan kártya akkortájt – a nyolcvanas évek dömpingmentes ideje ez – amikor jobb híján szexi neglizsében pózoló hölgyek adták a mintát a lapokhoz. Azt adtak a gotthárdi boltban, hát az volt, nem okozott problémát, én meg csodálkoztam, mert annyira nem illett nagyanyám máskor Új embert forgató ujjai közé. Bár biztos a kártya sem illik efféle kézbe, ha nagyon szigorúan veszi az ember a vallási előírásokat, hogy a közben elhangzó káromkodásokról már ne is beszéljek. Hála Istennek a normális, emberközelibb hitéletet választotta. Szeretett kártyázni, szeretett rondán beszélni és emellett megfért az is, hogy szerette az Istent is. Igyekeztek megtanítani, (nem a káromkodásra, de az megy a felsoroltakból a legjobban) de nincs nekem ehhez tehetségem, ráadásul, ha jó lapjaim voltak, akkor az arcomat elöntötte valami földöntúli mosoly, jó előre vigyorogtam a közeli sikeren, megbabonázva bámulva a helyet, ahova majd beszúrkodom a nőket a piros szatén hálóingjükkel. Így aztán mikor már ezredszer húzták keresztül a számításaimat, anyám csak annyit kért: pénzben sose játssz, a pókert meg meg se próbáld. Jellemző ez amúgy minden területre az életemben, tényleg minden az arcomon, tisztán tudják az engem ismerők, épp mi jár a fejemben. Megfogadtam azt a részt is, ami a pénzben játékra vonatkozott, bár van valami vonzó azokban a Jávor-típusú dzsentrikben, akik úgy élnek a gondolataimban, hogy hatalmas szerelmek után, vesszen minden! felkiáltással elherdálták a nagy holdakat, na de azok megdolgoztak a bukásért, én antitalentumként egy kör után mennék a levesbe. Meg aztán annyi csodálatos módja van az önsorsrontásnak, meg lehet találni a hozzánk legközelebb állót. Én nem a kártyában hiszek ezen a téren. A tarot kártyában egyébként hiszek ezzel ellentétben, de sorsjavításra használom, meg ez más lapra is tartozik. Talán egyszer erről is írok majd, a spiritualitás komoly helyet foglal el az életemben.
Legközelebb egy nappali melegedőben játszottam römit, semmit nem fejlődtem az évek során, arcomon ugyanaz a bárgyú mosoly, ugyanaz a kudarc a végén, de volt benne valami varázslat. Mert természetesen olyan rutinos rókákkal ültem le, akik két perc alatt mérték fel, a szoc ehhez hülye, mint a segg. És hát valljuk be, imádták a helyzetet. Végre egy asztal, ahol nem hogy egyenlőek vagyunk, de még meg is verhetnek. Szeretnék egy kis önbizalmat Mirjam, leülne velem kártyázni? – kérdezte T., én meg ültem persze. Ez is egyfajta szociális munka, ha úgy vesszük.
Rég játszottam, bár ha lenne egy olyan szatén melltartós nős pakli, nem bírnám ki. Biztos nem lenne talány most sem, hogy mire készülök és milyen esélyekkel, de visszajönne valami azokból az időkből, a naív gyerekkoromból, amikor még azt hittem, bármeddig húzhatok 21-re. Vagy 19-re.
Jó számok. A tarot-ban a Világ és a Nap.
Nuszer Mirjam Johanna
