Szerdahelyi Istvánnak
…sehogy sem találom a kezdetet,
legelső szavam megadás, üresnek
látom, ahogy tükrözi lelkemet.
Fáradok, kopogó tollam ütemnek
adja hegyét, majd kikunyerálom
a múzsák kegyét, de csak nem üzennek.
Tördelem ujjaim, talán bánom,
hogy otthagyta a szálkás lapátnyelet,
fáj szemem és a strófát se látom.
Írok, a kép-zavar, torz a képzelet
amely szülte, nem megy a formába
a verssor, a falon nézek egy legyet.
Megpihenek, torkom a vodkára
szavaz, de ínség kapar beleimben
és morog egy szeletnyi tortára.
Újra csak írok, izzad kezeimben
a toll és a papír, rajta száraz
gondolatom futna kört, de leintem.
Zúg a fejem s nyomja térdem a lábam,
nem tudok írni… jobb lesz feladni
e próbát, de nem él bennem alázat.
Nyűg ez az írás: ma már lerakni
sehogy sem tudom; kötelez, megkötöz
és nem akarna engem feladni.
Ritka pocsék lett ez a mű! Egy ködös
agy elvont kinyilatkoztatása.
rideg, mégis, azzal egészen közös.
Lepergett a tanár oktatása
róla, de stílussal él a világban
s tudja – e vers a szó koptatása.
Kidobjam? vagy a vécébe kivágjam,
a szél szórja szét szavam hamuját?
Mit tehetek, hogy magamért kiálljak?
Cirógasd meg a poklod kapuját…
