Vad haragom kidobom: gyönyörű nyomaid ne is érje
más, mint halk imaszó, mely felül, éjre fülel.
PM-hez
I.
Lám megéltem, hogy Münchausennek
tartasz, ki saját hajánál fogva
magát a mocsárból kirántotta!
Műtétemnél orvos leszek és felcser,
tragacsomban se kormány, se kerék!
Izgat derekad alatt a fenék,
arcod emlékével kelek és fekszek!
Tudós vagy, tanár, általad nyerhet
a jövő nemzedék, de kanális
vizeként dől szádból a banális!
Szeretlek, szívem sziklától szenved,
vigyed, vagy törd: vele bármit tehetsz…
…de áruld el mégis – hogyan lehetsz
szociológusként ilyen… – korlátolt?
II.
Azt írtad, magamnak magyarázok,
mindent és bármit mondhatok neked:
visszahullik mind, amit dumálok.
Mégis, hogyan kezdhettem ki veled?
Lelkem, szívem segítségért kiált:
frusztráló nagy intelligenciád!
(Inkább dugd WC-csészédbe fejed…)
Lehetetlen akármit is tennem,
ősszé változott réges-rég nyaram,
üres fecsegés számodra szavam:
csak tagadást, szánalmat kelt benned!
Gyönyörűszép arcod antik bálvány
istennő szobor, angyali lelked,
de a szíved carrarai márvány…
