Fedél Nélkül 2021. február 11. 692. szám
Aranka
1969.december 12-én láttam meg a napvilágot.
Ez kicsit túlzás, mert nem láttam, vakon születtem, de az orvosok kísérleteztek rajtam és 20 éves korom körül láttam 7 százalékot. Ez volt a maximum.
Az ikertestvéremmel születtem, de ő nem élte túl, koraszülöttek voltunk. 80 deka voltam. Amire már emlékszem, az az ovi és a Vakok Általános Iskolája. Hát az egy csoda hely volt! Mindig jó idő volt, meleg, mindig volt étel, senki nem gúnyolódott rajtunk. Mi otthon rossz körülmények között éltünk.
Arról álmodoztam, hogy orvos leszek, ez egy törés az életemben, hogy a vakságom miatt esélyem sem lehetett volna.
Aztán 12 éves koromban történt valami, egy hozzám közelálló ember megerőszakolt. Alárendeltnek, kevesebbnek éreztem magam onnantól, anyám sem hitt nekem. És onnantól elkezdtem futni, atletizálni. A zuglói iskolámból hazafutottam a XVI. kerületbe. Ismertem minden kavicsot, futottam ki a megaláztatásomat. Aztán egyszer valaki kifeszített egy zsinórt, hatalmasat estem, összetörtem magam rendesen. És akkortól csak a futópályán futottam. Volt egy csodálatos tanárom, aki – ma sem tudom, honnan tudta – de folyamatosan beszélt hozzám a folyosón. Hogy nem adhatom fel. Mert meg akartam halni. És akkor eldöntöttem, bármilyen akadályt feszíthetnek elém, engem többet nem bánthat senki.
17 éves koromban megismertem a gyerekeim apját, 8 közös gyerekünk született, majd a válásunk után a mostani páromtól még egy kislány. 10 éves.
Velem éltek a gyerekeim, a nagyobbak már ülik a hullámokat önállóan, amiket az élet eléjük fodroz, de azt kell mondjam, remek hullámlovasok. Egytől-egyig büszke vagyok rájuk.
Én sportoltam, manapság utcazenélek a Fedél Nélkül és az állásom mellett, de egyikük sem követi a példámat a sportban és a zenében. Nem baj. Nekik a saját álmaikat kell valóra váltani, nem az enyémeket. Ehhez mindig ragaszkodtam. Debrecenben éltünk, aztán albérletben, Budapesten a Havannán, majd Táborfalván. Ott elgázolták az akkor 9 éves kislányomat, én már nagy pocakkal vártam a kisöccsét. 3 hétig feküdt az intenzíven és akkor sírva kértem a Jóistent, ne tegyen ilyet! És segített.
Én nagyon jóban vagyok a Jóistennel, szeret engem, szerencsés vagyok. Már a születésembe is belehalhattam volna és tessék: itt vagyok.
Adott 9 egészséges gyermeket. Én csak jót mondhatok a Jóistenről.
A kislányom rehabilitációja miatt felköltöztünk Pestre, a Máltaiak segítettek. Most is az ő ingatlanjukban lakunk.
Nem adtam fel az álmom, hogy egyszer lesz egy vidéki, saját házam. A járvány miatt a párom elveszítette a munkáját és nekem is kevesebb azért a bevételem az újsággal, bár az állásom szerencsére megmaradt. Egy éve árulom a Fedél Nélkült, nagyon cukik az emberek, komolyan. Beszélgetünk, zenélek, elmondom mi van a lapban.
Ha egy napig láthatnék, nem csak halvány körvonalakat, megnézném a gyerekeimet. Aztán megnézném, hogy mi az a tekintet meg arckifejezés.
Ezeket csak hallom, de nem tudom mi az. Hogy valakinek kedves vagy mérges az arckifejezése. Ha lenne egy vidéki házikóm, palántáznék. Megtanulnám tapintással, mi a gaz és mi a paradicsom. Ezek biztos mennének vakon is, megtanulnám.
De a látás csoda! Vigyázzanak a szemükre és az egészségükre is!
fotó: Kósa Krisztián
terjesztői sorszám: 2497
regisztrált lapterjesztő: 2020 óta
pálya:
Újbuda Központ
Baross tér
