Pottyondy Edina Londonban volt biciklis futár, budapesti egyetemeken tanult politológiát és politikatudományt, elnökségi tagja lett a Momentumnak, majd hanyatt-homlok távozott onnan. Május 1-én jelent meg a YouTube csatornán a „Kövér László kire veri ki” című opusza, amellyel sikerült elérnie, hogy gyűlölködők és rajongók hada követi a vlog újabbnál újabb fejezeteit. Ahogyan ő fogalmazta: „a fikagyárban nem áll le a munka”.
„Mint ősasszony a matriarchátusban…”
Interjú Pottyondy Edinával
Fedél Nélkül 2021. február 11. 692. szám
Tapasztalatom szerint mindenki addig lelkesedik érted, amíg szádra nem veszed a kedvenc politikusát, hobbiját, celebét, vagy rá nem ismer egy kifigurázott jelenség mögött saját szokásaira. Nem tartasz attól, hogy egy idő után csak a legkitartóbb batátaid fognak kedvelni?
Ez nem a legrosszabb, hanem az egyik legjobb kifutása lenne a YouTube munkásságomnak. Nem attól tartok, hogy csak ők fognak kedvelni, hanem abban reménykedem, hogy ők mindezek után még kedvelni fognak. De hát ez egy ilyen szakma. Egyébként pedig nincs az a sértés, amit másik négy jól irányzott gyalázkodással ne lehetne orvosolni. Egy gyurcsányozást négy orbánozás tesz jóvá az ellenzéki oldalon. Szerencsére azt nem tudom megmondani, hogy egy orbánozást hány moslékkoalíciózás hoz helyre a Fidesz szavazóknál, de nem is én vagyok a Bagi-Nacsa, akiknek ezt hivatalból tudniuk kell.
A színészek azt szokták mondani, nem olvasnak kritikát, mégis mindegyikre életük végéig emlékeznek. Te hogy állsz a kommentekkel? Ezeket böngészve büszkék lehetünk, milyen gazdag a magyar nyelv átkozódási szókincse, de láttam már szerelmetes rajongást is, amely szinte lánykérésnek is beillett volna.
Nem tudom eldönteni, hogy a kommentelés egy oké dolog, rendben van, mert szólásszabadság meg minden, és szabaddá teszi a világunkat. mert a legprimitívebb vélemények is becsatornázódnak, a legaljasabb indulatok is levezetődnek, vagy egy veszélyes dolog, ami elpusztítja a párbeszédet, a társadalmat, a jó értelemben vett autoritást, amit a kultúra vagy a tudomány szereplői képviselnek. Sajnos vagyok annyira nárcisztikus és önbizalomhiányos, hogy jól essenek a dicséretek és a szerelmi vallomások, másrészt sajnos vagyok annyira nárcisztikus és önbizalomhiányos, hogy mérgezzenek a gyűlölködő megjegyzések.
Sokan úgy vélik, a goromba kommentelés is feszültségoldó, vagyis hasznos…
Tényleg nem tudom, hogy egy hasznos szelep, amin leeresztődik a gőz vagy egy ketyegő bomba, ami egyszer az arcunkba fog robbanni. Olyan méretű energiák zúdulnak a kommentekből, amikhez egy egészséges psziché nincs hozzászokva, és nem tudja ezeket úgy elviselni, hogy ne roncsolódjon valamilyen szinten. Például amikor Tóth Gabi kirúgatott egy olyan kommentelőt az állásából, aki a gyerekének a halálát kívánta, akkor is kettősséget éreztem. Egyrészt maximálisan megértem Tóth Gabit, hiszen én is érzem ezt a tehetetlen, frusztrált dühöt, amikor a gyerekemet gyalázzák vagy vadidegen véglények szájukra veszik. Közben viszont az is nagyon zavar, hogy Tóth Gabi visszaélt a nyilvánossággal, és megsemmisítette egy elbaszott életű nyomorult fasznak a megélhetését.
A kéretlen véleményeket nem lehet megúszni…
Ma a nyilvánossághoz jár a kommentelő. Az ember vagy letörli magát a Facebookról vagy elfogadja, hogy ő maga is céltáblává válik. Ez a helyzet. Erre semmiképpen nem az a megoldás, hogy sértett celebritások a John Wick 8-at játsszák a kommentelőkkel szemben.
Hogyan választod ki soron következő áldozatodat, témádat? Milyen szempontokat mérlegelsz?
A döntést az ösztrogénszintemre és a limbikus rendszeremre bízom, mint ősasszony a matriarchátusban. Amikor valami nagyon feszít, arra rávetem magam.
Volt már olyan ötleted, amelyet a kidolgozás előtt vagy alatt elvetettél? Vagy azért, mert nem tartottad elég jónak, vagy azért, mert működni kezdett valamiféle öncenzúra?
Ha minden ötletemet megvalósítanám, még ennél is szarabb, véresebb és közönségesebb lenne a YouTube csatornám. Próbálom azokat kiválogatni, amikkel egy közepesen színvonaltalan komment szintje fölé tudok emelkedni. Tudom, nem mindig sikerül.
Kilenc hónap alatt 31 videód jelent meg. Melyiket tartod a legjobbnak és melyiket a leggyengébbnek?
Szeretem a Mire élveznek az influenszerek? vagy a Te is lehetsz Dancsó Péter című videókat. Vannak kedvenceim, de egyik gyerekemet sem utálom, a leggyengébben is látom a szépet.
Jelent meg olyan mondatod, gondolatod, amelyet ma már nem vállalsz? Amit kihúznál, ha tehetnéd?
Még csak átgondolni sincs értelme ezt a kérdést, mert manapság semminek nincs semmi következménye, mindenki mondhat, amit akar, semmiből nem következik semmi. Ha tíz éve még zsidóztál, cigányoztál, simán lehetsz Gyurcsány Ferenc szövetségese, a tolerancia nagykövete, a demokrácia egyetlen biztosítéka.
De showműsort is kaphatsz a Hír Tévén ugyanezzel a portfólióval annak ellenére, hogy a NER bensőséges viszonyt ápol Netanjahuval vagy Farkas Flóriánnal.
Bár laza rögtönzésnek tűnik, ha utána gondolunk, komoly munka, alapos felkészülés kell egy nyolc-tíz perces monológhoz is. Hogyan zajlik a munkafolyamat? Vannak-e segítő társaid?
Többnapnyi munka egy tízperces videó elkészítése. Két segítőtársam van, velük beszélem át a témákat, a szöveget együtt írjuk, majd felveszem és megvágom. Egyébként ez egy nagyon nehéz műfaj: a vicces és az érvényes között egyensúlyozni, leleplezni, kifigurázni, de nem gyűlölni meg uszítani.
Barátságod, rokoni kapcsolatod nem ment még rá arra, hogy jó adag iróniával mutatsz be olyan politikusokat, akik véresen komolyan veszik saját magukat és nyilván másoktól is ezt várnák el…?
Ilyen típusú tapasztalatom még nem volt. A politika iránt érdeklődők között azért nem csak a hozzám hasonló megszállott őrültek vannak, viszont mi, agresszív kretének vagyunk a leghangosabbak. Még fideszesektől is kapok olyan üzeneteket, hogy bár sok mindenben nem osztják a véleményem, de jókat röhögnek, és néha egyet is tudnak érteni.
Hogyan látod a jövőt? Vannak dumaszínházas ambícióid?
Készül a stand up-om, amiben kisebb szerepet kap a politika. Amint vége a pandémiának, és kinyithatnak a színházak, megtartjuk a bemutatót, aminek a Dumaszínház ad otthont.
Fotó: Csanádi Gábor