Borbély Szilárdnak
Fáztam, és a hidegben az anyám kezét szorongattam, miközben fújt a szél, és a szemembe hordta a tűhegyes esőcseppeket. Utáltam, és számolni kezdtem, hogy még mennyit kell lépnem a biztonságos meleg szobáig, ami persze csak álom volt. Hiába léptem volna be a házba, hiába kerestem volna a duruzsoló kandallót, hiába. Ami nem is lett volna akkora tragédia, ha nem a lelkem fázott volna mindig, hanem csak a bőröm. A lelkem didergett. Amit nem tudott volna felmelegíteni egy kandalló sem, se semmi. Tehát tovább fáztam a hidegben, az anyám kezét szorongatva, miközben a hideg a csontjaimig hatolt, és az sem melegített fel, ha az apámra gondoltam, aki bárcsak soha nem térne vissza hozzám, az anyámhoz, tehát hozzánk. Legszívesebben kiszabadítottam volna a kezem az anyám kezéből, és ott a semmi közepén lefeküdtem volna a földre, becsuktam volna a szemem, és azt gyakoroltam volna, hogy milyen halottnak lenni. Az sem zavart volna, hogy a föld hideg, és attól sem féltem volna, hogy megbetegszem. Az apám helyébe akartam képzelni magam, aki nem tudom miért, minduntalan meg akart feledkezni a megváltoztathatalan tényről, hogy meg kell halnia. Hogy nekünk nem fog hiányozni, és hogy nem fogunk órákat sem tölteni azzal, hogy visszaidézzük a borgőzös hangját, a borostás arcát, és azt az utolsó pillanatot, amit együtt töltöttünk, és amikor úgy ellátta mind az én, mind az anyám baját, tehát a bajunkat. Miközben próbáltam lépést tartani az anyámmal, minden egyes lélegzetvétel fájt és égetett, égetett és fájt, mintha a légutaimat acélforgáccsal súrolták volna végig. De lélegeztem, és majd megfagytam, miközben kalászt szedni megyünk. Arra gondolok, hogy de jó lenne, ha nyár lenne már és végre, igazi nyár, olyan nyár, amikor megtörténhet minden, és meg is történik minden. Igazi élményekre vágytam, igazi nyárra, hogy bátrabb legyek, mint ilyenkor, nyíltabb, és hogy végre szerelembe essek. Napsütést akartam, meg rengeteg nyíló virágot, miközben az anyám szavai jártak a fejemben, aki szerint nekem semmi sem jó. Néha, ha körbenéz a világban, neki is szívesen felfordulna a gyomra, de ilyenkor mindig képes megerőltetni magát, és megtesz mindent, hogy ne kelljen folyton elégedetlenkednie. Fáztam, és a pirkadat kiismerhetetlenségén gondolkodtam, mert nem tudtam, mit rejt ez a sötétség. Nem mintha nem láttam volna semmi, sokkal inkább azért, mert nem tudtam kiismerni, ahogy az anyámat sem, és az apámat sem. Féltem, hogy amint kiérünk a tarlóra, valami megfejthetetlen vár majd rám, valami, ami hideg és riasztó, valami embertelen. Próbáltam megérteni az anyám és az apám találkozását, ami egyszerre volt ördögi adomány, és az embertelen szenvedés forrása. Nem tudtak, csak bonyodalmakkal és félrelépésekkel élni, boldogtalan nőként és férfiként. Anyám azt remélte, hogy az apám a szenvedéstől majd megtisztul, hogy jobb lesz, bölcsebb és megértőbb. De ehelyett még hidegebb lett, és még közömbösebb, és nyugodtabb, miután igazán megértette a végzetet. A magánya még félelmetesebb lett a világban, mint annak előtte. Fázott a kezem, meg a lábujjam a cipőben. A pókhálókat a drótkerítésen kirajzolta a zúzmara. Nekem meg egy, nem is tudom, hol olvasott vagy hallott kis dal- vagy versrészlet ötlött az agyamba, miszerint én magam leszek a zúzmara, és hogy a hóval olvadok, hogy elillanok, akár csak a tél, akár a sóhajok. Játék gyanánt beértem egy útszéli bottal, és amint anyám kiejtette az apám nevét, első alkalommal, mióta elindultunk otthonról, önkéntelenül is könnybe lábadt a szemem, amely a vértől izzott, és arra gondoltam, hogy ha szembe találkoznék az apámmal, akkor az ég sem óvta volna meg a haragomtól, és a botomtól, mert éreztem hogy bennem a gyűlölet szikrájából lassan vad tűzvihar lesz, és nem lett volna menedéke az apámnak, ha az utunkat állja, ha ide ette volna a fene. Tudtam, valóban tudtam, milyen gonosz lett volna, amit vele tenni szándékoztam volna, de a haragom, amit vele szemben tápláltam, erősebbnek bizonyult minden megbánásnál. A haragom, amely a halandó és gonosz apámra a legfőbb gonoszt szabadította volna ki belőlem. Az anyám persze nem akart nem a tulajdona lenni, nem is menekült a zsarnoki uralma alól, jogokat és szabadságot sem követelt magának, mint aki nem is akar saját és önálló életet élni. Én persze meg szerettem volna gyilkolni, bilincsbe szerettem volna verni, a szerencsétlenség és a gyalázat mélyére taszítva, meg akartam tiporni a nem létező lelkét és a nem létező szívét, meg szerettem volna fosztani a nem létező emberségétől, hogy úgy reszkessen a színem előtt, ahogy én és az anyám reszkettünk előtte, amikor térden állva lestük a kívánságait, amikor akaratát visszhangozták a falak, amikor az árnyékának lenni sem mertünk, amikor a legutolsó, és a legengedelmesebb és a legszófogadóbb cselédjei voltunk mi ketten, mert ő volt az urunk, mert ő így akarta, mert ő szabta a törvényeket. Azt jászottam, hogy mind erősebben rávágtam az útszélen talált botommal a kerítésre, hogy a zúzmara kristálycukorra emlékeztető szemcséi lehulljanak a földre. A drót zörgésére egy-egy kutya is előszaladt, és nekem az apám szavai jutottak eszembe, amint az arcomba ordítja hogy egy hazug kutya vagyok, én pedig legszívesebben az arcába vágtam volna, hogy a kutya, az nem hazudik. Lehet, hogy másképp ugat, ha tolvaj jár a tanyán és a kertek alatt, és másképpen ugat, ha a gazdája jöttét érzi, lehet, hogy vonyít, ha veszedelmet érez. Mert a kutyában van becsület, és csak az ember képes hazudni, és az igazi ugatás, az az apám beszéde. Az útszéli botom egyszerre mérhetetlen és legyőzhetetlen erőt adott nekem, amit a leghatalmasabbnak éreztem valamennyi erő között a földön. Úgy éreztem, hogy most még az apám sem tudna tönkretenni, megölni, megfojtani, vagy agyonverni. Inkább én kötöttem volna gúzsba, és vertem volna bilincsbe, és nem csak a testét, de a nemlétező lelkét is eltiportam volna. Azért, amiért nem nézett rá, amiért nem szólt hozzám, amiért napok teltek el, hogy választ adott volna, amiért csak vonszolni tudtam magam, amiért úgy markolt belém, amiért úgy lüktetett a szívem. Amiért nem aludhattam, nem ehettem, amiért hányigerem volt, és szédültem, és remegtem, amiért rosszul voltam, amiért nem volt kedvem, nem volt erőm, és amiért megmagyarázhatatlanul rámtört a sírás. Akkor biztos, hogy neki sem lett volna kedve ugatni. A saját életem igazságát teljesítettem volna be, és az apám vérontásáért háborúval, a tolvajlásáért nincstelenséggel, az akarata kegyetlenségéért minden szeretet elvesztésével fizettem volna. Miközben fújt a szél, és a szemembe hordta a tűhegyes esőcseppeket, fáztam, és a hidegben kitapintottam a zsebemben a kemény kenyérhéjat, amit még otthon dugtam el. Rabnak éreztem és gondoltam magam, akit csak ez a kenyérhéj köt a világhoz, ahol mások, akik nem nincstelenek, szerencsepénzt hordanak maguknál, nehogy valaha is teljesen nincstelenné váljak. Anyám közben, nem tudom, miért, úgy nevette el magát, ahogy csak a nincstelenek képesek elnevetni magukat. Talán magát nevette ki, hogy mennyire nincstelen. Mint akinek a humorát még nem zabálta föl a jómód, a pénz, és az elégedettség zsíros disznaja.