Árván maradtak az ecsetek, meleg kezeidért nagyot sóhajtanak.
Szomjasan vár a vászon, lelked fényképeit többé nem viselhetik.
Beszáradva s ráncosan a festékek haldoklanak,
nélküled ők már csak színek.
Az asztalon pár versfoszlány, társukat magaddal vitted.
A tollak s ceruzák szétgurulva többé már nem dalolnak.
Festmények a falakon, végig veled voltak,
S mint gyermekek az apjukat, féltve őriztek.
Nincs több vers, nincs több festmény.
Elmentél oly hosszú útra.
Isten mellett nyugalmat leltél,
Mi itt a földön nem felejtünk!
