Mennyi vezúvos,
lávaburkolt hiány,
kezek elmosott suhanása,
mennyi megszűnt hely,
mikben valaha laktam,
kitöltöttem a múlás idejével.
Ahol már nem lakom.
Mennyi eső és mennyi hó
és mennyi hamu
takarja a kinti képet,
amire örökre bezárva nézett
nyithatatlan ablakom.
Fehér a fehérben,
fekete a feketében.
Az idő-pólyálta térben
mégis vér zuhog az érben,
hét szín rázkódik a fényben.
Én mindig köd voltam,
te csillag. Ragyogsz,
fényed fogalmazza létem.
Neveden hívlak. Hazatértem.
