Ja, ő Tomika. Nagyon nem akarta az apját elfogadni a család, amikor nem cigánylányt vett feleségül. Pedig sok itt a korcs. Keverednek az emberek. Engem nem zavar, de sokakat igen. A papója kőműves, apja is az lett, ezt a szakmát tanulta ki Tomika is. De itt nincs munka. Az egész megyében alig. Egy ideig dolgozott kőművesként, járták az országot, amikor még buszokkal vitték az embereket az építkezésekhez. Persze ott is lehúzták a munkást. Ne kérdezz hülyeségeket, Szabolcskám, számlát senki nem adott. Se akkor, se ma. De náluk is az volt, mint nálunk: kaskás volt az anyja, ahogy az én anyám is. Ment a gazdag magyar parasztokhoz főzni, mosni, aztán vitte haza kaskában, ami kis terményt aznapra a gazdáktól kapott.
Kurvaszegények voltunk, hallod-e? Jó, Miklós bátyám ment a határba parittyával nyulat, meg fácánt fogni, anyám meg megfőzte, kisütötte. Ezek voltak az ünnepi ebédek. A nyulat sose szerettem, a fácánt viszont nagyon. De már vagy tíz éve nem ettem. Ha szerencsénk van, elütünk egyet a kanyargós úton.
Gyorsbeszédű barátom szavát megszoktam az évek során. Arra eredt meg a nyelve, hogy kiszúrtam egy testes, kopasz, tarkóra is kigyúrt srácot a biciklin, miközben a közeli faluba vezetek vásárolni. Pisti barátom az anyósülésen, s most is, mint mindig, készségesen elmondja a helyiek történetét, akár itt a kocsiból, akár a kocsmában nézzük a népeket. A kissé bizonytalanul tekerő jóember van vagy százötven kiló. Gyakran nem tudom eltalálni a helyiek életkorát, Tomikáét sem.
Tomika nálam fiatalabb, nincs még ötven. Négy családja van, tán még nálad is fehérebbek. Meg három unokája. Az asszony elhagyta, de hozott újat a házhoz, jól megvan. Közmunkás. Nem nagy dolog, de legalább biztos. Három háza van itt a faluban, aki hozzá fordul, annak segít. Kis kölcsönt is ad annak, akinek kell, de nem uzsorás. Uzsorás volt az a Jani, tudod, akit múltkor mutattam, akit lekapcsolt a TEK pár éve, de persze egy napot sem töltött börtönben. Most meghúzza magát a Jani. Tomika nem olyan, ő rendes ember, ezért is szereti itt mindenki. Hűséges volt az asszonyhoz, de amaz mégis elhagyta. Felköltözött a városba. Itt hagyta a gyerekeket, unokákat. Ki érti ezt? Pedig Tomika jó gyerek.
Tomika elhalad mellettünk, Pisti int neki, én is követem a példát, mosolygok, hisz’ most én is helyi vagyok, még ha jöttment is, de mégis elfogadnak az itteniek némi tisztelettel vegyes fenntartással, mert hát láttak már a tévében, és ott nem mindenki szerepel, de aki mégis, az tán valaki. Na jó, nem vagyok egy Kis Grofó, de őt nem überelhetem, nem is merészelném akarni. Tomika kedélyesen visszaint, a bringa meginog, megáll bennem az ütő, most lesz baleset, és nyilván az én hibámból, mert a kocsi erősebb, mint a bicikli, de elszégyellem magam hitetlenségem miatt, hiszen ő úgy ül a nyeregben, mint egy király, de legalábbis, mint egy középkori lovag, aki biztosan jár a földön és védelmezi a gyengéket. És ki merné állítani, hogy nem voltak másfél mázsás lovagok a középkorban?
Vagy tíz éve Tomika elment Olaszba a két sógorával. Azelőtt már hónapokig nem talált munkát, mi mást tehetett volna? Hidd el, mindenkivel jól bánt, semmi gond nem volt. Amikor jött a razzia Milánóban vagy hol volt, kiugrott az ablakon, mindig megúszta, de az egyik sógorát elkapták, most is ül Olaszba’. Tomika azt mondja, hogy az volt a jó élet, szívesen visszamenne, de túl kockázatos. A keresetéből vett itt két házat, de a papójáékkal lakik most is a harmadikban a legkisebbel, meg az új asszonnyal. Mindenki dicsérte, hidd el. Az asszonyoknak arany életük volt, soha nem élt vissza a helyzetével, mindet rendben kifizette.
Csak pár nőt vitt innen, a faluból, a többieket a sógoráék hozták máshonnan, senkit nem kényszerítettek, mindenki tudta, hogy mit vállal. És vállalták. Mert itt nincs semmi. Csak az éhes szájak, az adósság, a nyomor. Ott pár hónap vagy egy-két év alatt minden asszony összeszedett annyit, hogy itthon újra kezdhették. Senki nem lett beteg, Tomika vigyázott mindenkire. És rendben fizetett. Bár mondtam annak idején a Marikának, tudod, a felső szomszédotok, Attila anyjának, hogy ne menjen, ő ennél többet érdemel, de Marika mégis ment. Mert a húsüzem, ahol dolgozott jó bérért, bezárt, napszám is alig akadt, és Atika mellett volt még öt családja. A férje meg régen lelépett. Nem ítélem el Marikát, mert mit tehetett volna, de mégis, kár, hogy elment Tomikával. De Marika is azt mondta, hogy az a másfél év, amit Olaszba’ dolgozott, jó volt. A teste az övé, végül is. Most meg megvan itt a háza, és Atikáéknak sincs gondjuk. Szar élet ez, Szabolcskám. A legfontosabb a biztonság! Itt meg pont az nincs. Tomika legalább rendben fizetett, minden asszony biztonságban volt mellette. Csak az a szegény sógora! De majd ő is szabadul előbb vagy utóbb. Akkor meg mi a baj?
Tudom, a feleségemet én se engedném. Meg a lányomat se. Előbb haljak meg! De, aki ezt akarja, az hadd menjen. Én tartsam vissza őket? Vagy a polgármester? Mit tud az az embereknek adni? Közmunkát ötvenezerért ideig-óráig? Sok asszony örülne, ha elmehetne Olaszba.
A nap süt, fácánok sehol, ám aratnak, mint tavaly, meg ötven és száz éve. Az út cudarul kátyús, mint tavaly, meg ötven és száz éve. Ez biztos. Meg az, hogy Tomika jó gyerek.
