A szálló bezárása után, mint nyugdíjas, 5 évet dolgoztam a XII. kerület Gondozási Központjában helyettes vezetőként. Idős emberekkel foglalkoztunk, de Pepi néni nem szorult gondozásra, inkább egy kis beszélgetésre, társaságra vágyott.
Egy háromszintes háznak a legtetején lakott egy csinos kis lakásban. Nagyon tetszett az egész ház, egyetlen szépséghibája az iszonyatosan meredek csigalépcső volt. Amikor első alkalommal baktattam felfelé ezen a lépcsőn, csak arra tudtam gondolni, hogy szegény, 85 éves nénit úgy bezárták ide, mint Csipkerózsikát a toronyba.
Pepi néni egyenes tartású, élénk tekintetű hölgy volt, aki erősen megszorította a kezem a bemutatkozáskor, hellyel kínált, ő pedig folytatta az ebédfőzést. Olyan energikus volt, olyan mozgékony, hogy nem mertem szóba hozni a meredek lépcsőt, csak szép csendben kapkodtam levegő után.
Zöldbabfőzeléket készített magának, és közben elmondta, hogy társaságra vágyik, ezért kérte a gondozást tőlünk. Felvettem az adatokat, és megegyeztünk abban, hogy mivel semmi egészségügyi problémája nincs, én fogok kijárni hozzá, hetente kétszer. Nagyon szép kilátás nyílott a teraszról, de oda nem tudtunk kiülni, mert hideg februári nap volt. Pepi néni engem egy gyönyörű Zinger varrógép mellé ültetett, amit nem győztem dicsérni, olyan szép volt.
– Úgy nézzen rá, hogy ez a gép végig kísérte az életemet, velem volt Argentínában is, tulajdonképpen ezzel kerestem a kenyeremet. Tudja, én 65 évig éltem Argentínában, és csak másfél éve jöttem vissza az Óhazába, ezt a gépet a keresztlányom küldte utánam.
– Hogy került olyan messze Pepi néni? – kérdeztem csodálkozva.
– 17 éves koromban, 1935-ben szöktem el otthonról a szerelmemmel, és elindultunk a vakvilágba, az orrunk után. Nem akartunk mi olyan messzire menni, de két év csavargás után ott telepedtünk le. Sok magyar élt abban az időben Argentínában, és a férjem – közben összeházasodtunk – haverjai csábítottak minket Buenos Aires-be. Nekem nagy szerencsém volt, mert bekerültem egy színházba, ahol eleinte takarítottam. Ez az egyik legnagyobb színház volt a fővárosban, és lassan, ahogy megtanultam a nyelvet, már kisebb-nagyobb feladatokat is kaptam az öltöztető nőktől. Ügyesen varrtam már otthon is, és ezt kamatoztatni tudtam. Arról ábrándoztam, hogy milyen csodákat tudnék én varrni, ha itt lenne a Zinger varrógépem. Két évünkbe került, amíg összespóroltuk a pénzt, amiből a szüleim fel tudták adni a varrógépet. A magyar közösség megtapsolta, amikor kibontottuk a csomagot, minden alkatrész hiánytalanul megvolt hozzá. Éjjel-nappal varrtam, eleinte a tánckarnak, aztán már a színésznőknek is. Szépen megtervezték a ruhákat, mi pedig, nyolcan-tizen varrónők, megvarrtuk őket.
Pepi néni megfakult képesújságokat vett ki egy dobozból, és büszkén mutatta a színésznőket: ennek a ruháját is én varrtam, meg ennek is! Ami meglepett, hogy semmi nosztalgia nem volt a hangjában, nem érzékenyült el egy pillanatra sem. Felötlött bennem a kérdés, hogy: Pepi néni, soha sem volt honvágya? Arra gondolok, hogy mondjuk húsz évesen nem fájt a szíve Magyarország után, vagy most nyolcvanöt évesen nincs honvágya Buenos Aires után?
Pepike hosszan elgondolkodott, és végül azt mondta, hogy volt ugyan honvágya, de olyan szerencsés a természete, hogy ezen mindig túl tudta tenni magát.
– A magyar kolóniában emlékszem olyanokra, akik bizony fizikailag is betegek lettek a honvágytól. Én ebben is nagyon szerencsés voltam!
Egyetlen dolog fáj még a mai napig is, hogy nem született gyermekem. Úgy jöttem el Magyarországról, hogy már várandós voltam, ez abban az időben történt, amikor még nem telepedtünk le, bolyongtunk a világban.
Európában voltunk, amikor egyszer csúnyán elestem, és elvetéltem. Egy német orvos mindent megtett értünk, de nem sikerült megmenteni a magzatot. Aztán már soha többé nem lettem terhes! Mókás dolog arra gondolni, hogy, ha sikerült volna a babát megszülni, most lenne egy hatvanhat éves fiam vagy lányom.
– Folytatom tovább a történetünket – mondta Pepi néni. – A férjem is munkát talált a színházban, gépmester lett, így aztán egy helyen dolgozhattunk. Engem többször elvittek a filmesek, varrtam, igazítottam, öltöztettem a filmszínésznőket is, nagyon szép időszaka volt az életünknek. Vettünk egy kis házat, több keresztgyerekünk volt, akin kiélhettük a gyerek utáni vágyunkat. Sok mindent átéltünk, világháborút, katonai diktatúrát, aztán most legutóbb, egy súlyos gazdasági válság kellős közepén éltünk kint.
Ezt már egyedül kínlódtam végig, mert szeretett férjem meghalt, és a korosztályomból sem maradt sok ismerős. Így aztán, amikor a keresztfiam kitalálta, hogy hazatelepül, én is csatlakoztam hozzá. Ez a fiú egy kedves kolléganőm gyereke, és a nővérével együtt én tartottam a keresztvíz alá őket. Magyarok voltak a szülők, de ők már kinn születtek, egy percig sem éltek az Óhazában, de mindig haza vágytak. Feri megnősült, magyar lányt vett el, született kinn egy kislányuk, ő már iskolás, lenn játszik a testvéreivel az alattam levő emeleten.
– Szóval egy terhes asszonnyal, egy kicsi babával, és egy nyolcvanhárom éves öregasszonnyal indult el Feri Magyarországra, ahol soha életében nem járt, és Pepi néni pedig hatvanöt éve elszökött – összegeztem a hallottakat.
– Eladtam a házamat, Feri pedig a lakását, és elindultunk az ismeretlenbe.
Persze ma már az internet, a telefon lerövidíti a távolságokat, de azért így is nagy merészség volt. Hatalmas fémládákba csomagoltuk a bútorokat, az én varrógépemet is, és elhelyeztük egy raktárba. Később a Feri nővére küldte utánunk a holmikat. Ő veszi fel a nyugdíjamat, és küldi utánam. Pár hétig szállóban laktunk, de ahogy kész lett a ház átalakítása, beköltöztünk.
Közben megszületett Ferinek a második, egy évre rá pedig a harmadik kislánya. Így élünk most már hatan ebben a szép házban – fejezte be Pepike az élete történetét és látszott, hogy boldog, elégedett sorsával.
A legközelebbi gondozási nap előtt felhívott Pepike rokona, Feri, és azt kérte, hogy iktassunk be egy sétálást is, mert Pepi néni egy kis friss levegőre vágyik.
– Hát igen, de azon a szörnyű lépcsőn, hogy fog lejönni szegény néni, kérdeztem kétségbeesve.
– Ezt ő megoldja, ezen ne izguljon! – jött a válasz.
Én azért szorongva csöngettem be a házba, de fölösleges volt az izgalom, mert Pepi néni már lent várt engem. Kérdésemre, hogy jött le, nagyot kacagott: – Hát a fenekemen, fokonként araszolva, mindig így szoktam. Pár harisnyát már tönkre tettem, de olyan jól szórakozom, hogy megéri.
Kint hideg, kora tavaszi szél fújt, és ahogy elindultunk az utcán sétálva, az én fejemről lefújta a szél a sapkámat. Pepi néni nagyot kurjantott: – Ugorjon rá! Ugorjon már rá! Elviszi a szél!
De én elbénáztam, és valóban tovább görgette a szél szegény, meggyötört sapkámat. Pepi néni meggyorsította lépteit, és páros lábbal ráugrott a fejfedőmre. Közben úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult. Én pedig arra gondoltam, hogy így kellene élni, ilyen derűvel, mindig alkalmazkodni a jelenhez.
Talán ez a hosszú élet titka.
