Engem csak akkor szeress,
ha minden porcikáddal szeretni tudsz,
csak akkor szeress,
ha szerelmed olyan mély, mint feneketlen kút,
ha olthatatlan tűz tombol benned,
akkor jöjj gyorsan hozzám,
s én tüzet iszom belőled, s Te belőlem
ifjan tartó energiát,
magasztos életerőt.
És akkor együtt repülünk majd magasan
a bénító, szürke hétköznapok fölött!
Várlak
Csorog a csend, lassan folydogál,
alszik az utca, a város szundikál.
télmanók ereszkednek alá az égből,
picurka ejtőernyőjük hópehely,
jönnek és jönnek, egyre csak jönnek,
a világra puha vattaszőnyeget terítenek, és
a sarki lámpa fényét aranyforgáccsá szabdalják
és nagyra növesztik a fák tiszta-fehér kucsmáját.
Ott vagy Te is, lubickolsz a csendben,
meztelen combod körül a sodrás fodrot vet,
fejed és öled komor koromhaján
a hópelyhek gyöngyként virulnak, és
lángol a szád, zafír szemed ragyog,
teli vagy élettel, pedig csupán szellem vagy,
szinte már mozdulok, hogy nyissam ablakom,
s hívjalak, de tudom, hogy nem szabad,
nem szabad, mert hangom elriaszt,
szertefoszlat, magával ragad a tovatűnő zaj.
Csorog a csend, lassan folydogál,
alszik az utca, a város szundikál.
Várlak, míg a fürdőszobában víz csobog,
aztán törölköző surrog, és libben a lég,
közeledsz nesztelen léptekkel, hátulról átölelsz,
apró sóhajod csiklandozza fülemet,
a Tiédhez igazítom lélegzetemet,
és hagyom, hogy süsse üde tested bőrömet,
hagyom, hogy átfolyjon belém drága lényed,
hagyom, hogy feltöltsél szerelmes életerővel,
miközben csorog a csend, lassan folydogál,
alszik az utca, a város szundikál…
