Lélek-lidocain ellen
Van az a valahol talán érthető és emberi tulajdonság, hogy ha nekünk rossz, nagyon rossz valami, akkor kevéssé vagy egyáltalán nem érint meg, ha mással tragédia történik.
Nyilván ez is embere válogatja, valaki a bajban is megmarad érző és empatizáló embernek, sokan viszont a rengeteg csalódás, kudarc és keserűség miatt nem engedik a szívüket érezni. Alkat? Neveltetés? Fene tudja. Egy biztos, ez a tulajdonság sem húzható rá semmilyen csoportra, így a hajléktalan emberekre sem, kiből ez jön ilyenkor, kiből az.
Amit rendszeresen tapasztalok, az az, hogy azok az emberek, akik sokat és sokszor veszítettek már, nehezebben bíznak – ez teljesen érthető – és nehezebben is kapcsolódnak másokhoz. Felvértezik magukat, nem akarnak újra fájdalmat érezni, van ez a lélek-lidocain, ami felületesen ugyan, de egy időre elhárítja a behatásokat. Sokan élnek ezzel és néha azt gondolom, ismerve a személyes tragédiáikat, hogy nem csoda.
Akiről, illetve akinek a fájdalmasan korai haláláról most írni fogok, nem ismertem személyesen. Tudtam természetesen, hogy ki ő, az a korosztály vagyok, ahol a lányoknak a Kemény-legények voltak a nagybetűs pasik. Imádom az apukája színészetét, csodáltam a messziről sugárzó harmonikus és tökéletesnek tűnő életét, úgy, hogy soha nem volt ebben egy szemernyi irigység sem, mert annyira olyan emberek ők, jók, hitelesek, szerények, akiknek tényleg csak jót kívánhatunk.
Nyilvánvaló, hogy ahogy előttem is, úgy utánam is majd sokan és sok, az enyémnél jelentősebb írásban fognak róla megemlékezni. Amiért mégis úgy gondoltam, hogy ma erről szeretnék – vagyis nem, erről sosem szerettem volna – írni, az a hatása azokra az emberekre is, akik bizony gyakorlatilag mindent elveszítettek. Akiknél nem kellene csodálkozni, hogy nem érinti meg őket egy, a tv-n és újságon kívül sosem ismert ember halála. És akik ennek ellenére megrendülve álltak a hajléktalanszállón, amikor megtudták a hírt, hogy 47 évesen meghalt. Hogy meghalt a Benedek Tibor.
Ezek a drága, sokat szenvedett emberek értetlenül csóválták a fejüket, hol káromkodtak dühösen, hol rémült fájdalommal beszéltek a családjáról, hogy mennyire borzasztó lehet nekik, hol napra pontosan elsorolták a címeket, gólokat, versenyeket és a boldog, diadalittas pillanatokat, amiket okozott nekik. És hajtogatták, hogy „Nagyon jó gyerek volt. Bassza meg, ennek nem szabadott volna megtörténnie. Jó ember volt.”
Az élete és a halála mindenkit megérintett. Tényleg mindenkit.
És én ma úgy éreztem, hogy ezt muszáj leírnom. Hogy rájöttem, mi az az emberi nagyság, amikor klubszíntől, társadalmi csoporttól, egzisztenciális helyzettől, átélt traumáktól, kortól és nemtől függetlenül mindenki csak azt kérdezi: Miért?
Köszönöm Neki, hogy itt volt. Rettenetesen kevés idő volt ez, de a hatása örök.
Vigyázzanak magukra, szeretettel:
Nuszer Mirjam Johanna
Fedél Nélkül, 2020. július 02.
