Túléltük hát, bár igénybe vett
Megint csak Cseh Tamás és Bereményi Géza jutott eszembe, mint oly sokszor, számomra jelentős eseményekkor. Nagyon vártam már azt a pillanatot, amikor elmúlik, enyhül ez a helyzet és valamelyest visszakapjuk a régi életünk újragondozott, bővített változatát. Azt tudtam, éreztem, hogy semmi nem lesz olyan mint rég, de ha nagyon őszinte akarok lenni – és hát akarok, persze – ezt annyira nem is bántam.
Sokszor fájdalmas, de felszabadító érzés volt megválni egy rahedli felesleges dologtól, lelki és fizikai síkon egyaránt. Volt persze meghittség is meg előny a sok tömbösített időben, meg aztán lehetőség is akadt megszokni az új koreográfiát, de mégis, az ember csak kószálna viszonylag szabadon.
Máshova kerültek azonban a hangsúlyok. Mást jelent már egy ölelés, mint három hónappal ezelőtt. Mást jelent a közösség. Mást jelent tartozni valakikhez – már aki ilyen szerencsés, mint például én. Tudom, hogy önmagamat ismétlem, de tényleg csodálatos erőről és emberségről tettek tanúbizonyságot a mieink. Összekovácsolódtunk, a baj nem válogatott, egyformán harcoltunk és egyformán, talán győztünk is. Büszke vagyok a hajléktalan emberekre és büszke az összes szociális dolgozóra, akik anélkül végezték nap mint nap a munkájukat, hogy bármiféle megbecsültség járt volna érte cserébe – természetesen itt nem a közvetlen környezetünkre és a kollégákra gondolok most. És nyilván nem Önökre, akik ezt egy utcalapot vásárolva olvassák épp.
Tettük tehát a dolgunkat és egyszercsak elkezdett visszatérni az élet. A sors fintora, hogy még utoljára visszacsókolt a félelem, részt kellett vennünk egy újabb szűrésen. Abban a két napban, amíg az eredményre vártunk, meglepő felismerésre jutottam.
Nem a betegségtől féltem, hanem az emberektől. Azoktól az emberektől, akik facebookon képpel posztolták, hogy covidos lakik a házukban és egymást hergelve száműzték volna egy lakatlan szigetre. Láttam magam előtt a piros matricát az ajtómon, a sárgát a ház aljában és láttam a riadt arcokat a két hét leteltével. Mindezt úgy, hogy kifejezetten kedves lakóközösségben élek. Aztán eszembe jutott, hogy mindig is problémám volt a megfeleléssel, hátha ez egy lecke. Jó, persze mondtam, hogy Te drága Teremtő, hát azért ez meredek kezdés lenne a nagy tanításban, mindjárt elsőre egy lakótelepnyi ember előtt lesütött szemmel járkálni aztán, mint valami elcseszett Maléna.
A nagy lecke a teszt kedvező eredménye miatt elmaradt, de valamit mégis nagyon megtanultam egy életre: borzasztó dolog, még ha csak hipotetikusan is bélyeggel élni. Félni a társadalom ítéletétől. Mindegy mi a bélyeg felirata, szociális különbség vagy bármilyen eltérő vallási, etnikai, szexuális orientáció miatt kapja az ember, rettenetes megélni. És senkinek nincs joga stemplizgetni a másikat, mert ahogy egy másik nagy kedvencem, Müller Péter Sziámi énekli: Egyforma köztünk a különbség.
Bélyegmentes, szeretetteli napokat kívánok, csodálatos ölelésekkel:
Nuszer Mirjam Johanna
Fedél Nélkül 2020. június 18.
