675. szám blog Mirjam

Egy szocmunkás naplója 6. rész

By

Túléltük hát, bár igénybe vett

Megint csak Cseh Tamás és Bereményi Géza jutott eszembe, mint oly sokszor, számomra jelentős eseményekkor. Nagyon vártam már azt a pillanatot, amikor elmúlik, enyhül ez a helyzet és valamelyest visszakapjuk a régi életünk újragondozott, bővített változatát. Azt tudtam, éreztem, hogy semmi nem lesz olyan mint rég, de ha nagyon őszinte akarok lenni – és hát akarok, persze – ezt annyira nem is bántam.

Sokszor fájdalmas, de felszabadító érzés volt megválni egy rahedli felesleges dologtól, lelki és fizikai síkon egyaránt. Volt persze meghittség is meg előny a sok tömbösített időben, meg aztán lehetőség is akadt megszokni az új koreográfiát, de mégis, az ember csak kószálna viszonylag szabadon.

Máshova kerültek azonban a hangsúlyok. Mást jelent már egy ölelés, mint három hónappal ezelőtt. Mást jelent a közösség. Mást jelent tartozni valakikhez – már aki ilyen szerencsés, mint például én. Tudom, hogy önmagamat ismétlem, de tényleg csodálatos erőről és emberségről tettek tanúbizonyságot a mieink. Összekovácsolódtunk, a baj nem válogatott, egyformán harcoltunk és egyformán, talán győztünk is. Büszke vagyok a hajléktalan emberekre és büszke az összes szociális dolgozóra, akik anélkül végezték nap mint nap a munkájukat, hogy bármiféle megbecsültség járt volna érte cserébe – természetesen itt nem a közvetlen környezetünkre és a kollégákra gondolok most. És nyilván nem Önökre, akik ezt egy utcalapot vásárolva olvassák épp.

Tettük tehát a dolgunkat és egyszercsak elkezdett visszatérni az élet. A sors fintora, hogy még utoljára visszacsókolt a félelem, részt kellett vennünk egy újabb szűrésen. Abban a két napban, amíg az eredményre vártunk, meglepő felismerésre jutottam.

Nem a betegségtől féltem, hanem az emberektől. Azoktól az emberektől, akik facebookon képpel posztolták, hogy covidos lakik a házukban és egymást hergelve száműzték volna egy lakatlan szigetre. Láttam magam előtt a piros matricát az ajtómon, a sárgát a ház aljában és láttam a riadt arcokat a két hét leteltével. Mindezt úgy, hogy kifejezetten kedves lakóközösségben élek. Aztán eszembe jutott, hogy mindig is problémám volt a megfeleléssel, hátha ez egy lecke. Jó, persze mondtam, hogy Te drága Teremtő, hát azért ez meredek kezdés lenne a nagy tanításban, mindjárt elsőre egy lakótelepnyi ember előtt lesütött szemmel járkálni aztán, mint valami elcseszett Maléna.

A nagy lecke a teszt kedvező eredménye miatt elmaradt, de valamit mégis nagyon megtanultam egy életre: borzasztó dolog, még ha csak hipotetikusan is bélyeggel élni. Félni a társadalom ítéletétől. Mindegy mi a bélyeg felirata, szociális különbség vagy bármilyen eltérő vallási, etnikai, szexuális orientáció miatt kapja az ember, rettenetes megélni. És senkinek nincs joga stemplizgetni a másikat, mert ahogy egy másik nagy kedvencem, Müller Péter Sziámi énekli: Egyforma köztünk a különbség.

Bélyegmentes, szeretetteli napokat kívánok, csodálatos ölelésekkel:

Nuszer Mirjam Johanna

Fedél Nélkül 2020. június 18.

You may also like