Kevertet kérek, pikolóval. Amikor belép, úgy érzem, menten elsüllyedek az égbe. Hogy nézhetek ki, úristen. Már rég feladtam, hogy valaha még látni fogom. Elhagyott időtlen idők óta. Szerintem nincs ember, aki számon bírná tartani, hány év telt el. Nekem már nincs év, nincsenek hónapok, napok, elhagytam magam. Csak az évszakokat tudom, de azt is inkább megsaccolom, nyáron melegem van a sok rongyban, télen fázom, tavasz meg ősz egyre megy. Kedves fiú volt, úgy szeretett, mint soha senki.
Az enyéim meghaltak mind, anyám, apám, mindenki, az egész rokonság. Öcsémet és engem Mari néniékhez vittek. Akkor derült ki, hogy zsidók vagyunk, s ha ezt megtudják, megölnek. Tizenhárom éves voltam, amikor megtudtam. Amikor megtudtam, meg akartam ölni magam, de ki vigyázott volna az öcsémre, még hétéves se volt. Mari néni is meghalt, a szíve miatt. Állami gondozásba kerültünk, Áronka üvöltött, rúgkapált, de hiába, szétválasztottak minket. Soha többé nem láttam. Az intézetben mindenért megvertek, hiába harcoltam, hiába voltam engedelmes, na, ennyi, te hülye zsidó kurva, elengedett, és ment tovább, és én szereztem zsilettpengét, és fölnyiszáltam az ereimet, de nem tudtam rendesen elrejtőzni, mert nem volt búvóhely, mert a sok spicli mindent látott és jelentett, elvittek, mielőtt elszálltam volna, és a kórházban is ordítottak rám, azt sziszegte az ápolónő, hogy ne keresztben vágjad, te nyomorult, hanem hosszában, úgyhogy legközelebb hosszában vágtam, és hát igaza volt, szinte jó lett, napokig öntötték utána belém az infúziót, miközben én már messze jártam, túl a homályos, szórt fényeken, túl a mennydörgő hangokon, túl az intézet mosdójának véremtől mocskos, napverte sávján, hallottam Áronka könyörgését, de valami lökött tovább, nagykállói házunk felé, Buksi csóválja a farkát, Cili néz figyelmesen, az udvaron totyognak a tyúkok, én is köztük, anyám nevet, én nem tudom, mi a francnak kellett visszahozzanak a kórházi ágyra. Körülnéztem, aludt a sok spicli, kint sötét. Futás, gondoltam magamban, ami azért nem ment olyan könnyen, alig tudtam kinyomni magam az ágyon, s amint felálltam valahogy, szédülni kezdtem. Nem, Teri, nem zuhanhatsz vissza, és eszembe juttattam a nevelőbácsit, aki minden második héten, amikor éjszakai szolgálatban volt, számat tenyerével betapasztva, a hajamnál fogva kiráncigált az ágyból. Ettől lett annyi erőm, hogy kitámolyogjak a kórteremből, óvatosan végigmenjek a folyosón, le a lépcsőn, ki a Városmajor utcára, ott volt szemben a park, az első padra leroskadtam, néztem a lombok között a sötét eget, reszkettem, ez lett az életem.
Elmosolyodik, te úristen, a mosolya most is ugyanolyan, a vastag szemöldökét és a vékony kis vállát kétkedőn felhúzza, majd a pultos felé fordul. Kevert és pikoló a hölgynek, ide vodka lesz.
Vajon összekeverem valaki mással? Nem merem megkérdezni, hogy ugye te vagy a Hell János, a Hell, a szívem, mint állat, ki akar ugrani, alig kapok levegőt. Nem is az, hogy nem merem, inkább valahogy nem akarom pont ezt kérdezni. Egyáltalán, minek beszélni, leginkább azonnal átölelném, belefúrnám a fejem a nyakába, akkor biztosan felismerne.
Felhajtom a kevertet, a fiú is a vodkáját, ülünk egymás mellett, ő kicsit kifelé fordulva.
Mondjuk, ezt régen is csinálta, jaj, nem gondoltam, hogy még él, vagy hogy én élek, csak akkor nem reszkettem, ha ittam, ezt hamar megtanultam. Azt is, hogy pénzbe kerül. Persze az elején kaptam csak úgy, a többiektől, akik kint voltak az utcán, én lettem nekik a kicsi Teri, egészen addig, amíg a Kacor rám nem mászott, és sikítani nem kezdtem. Megtörtem ezzel valamit, utólag már tudom. Hülye liba, ránk akarod hozni a zsarukat, ez volt a legfinomabb, amit kaptam, úgyhogy húztam, menjél, ha olyan finnyás vagy, kiáltották utánam, vár rád a szőke herceg, röhögtek.
Éjszakánként ameddig lehetett, ott maradtam valamelyik kocsmában, volt, hogy előtte fizettek, volt, hogy utána, már nem fájt, nem féltem, nem éreztem semmit, csak a jó alkoholmeleget. Inkább nappal aludtam, egy-egy padon, amíg el nem zavartak, a Hell így talált egyszer rám, vagy nem is tudom, arra ébredtem, hogy valakinek az ölében van a fejem. Fölnéztem, hunyorogva, mert sütött a nap, és pont fölöttem egy sötét szempár világított, úgy nézett rám sokkal messzebbről, mint ahol volt, mint aki mindent ért. Szevasz, mondtam neki, de nem válaszolt. Mi van, megkukultál, mordultam rá, és gyorsan föl akartam ugrani, ki tudja, miféle őrült ez is, de fél kézzel és könyökkel visszanyomott az ölébe, és megkérdezte a nevem. És hogy kerültem oda. És mi lett a szüleimmel. Az öcsémmel. A nevelőbácsival.
Mire minden kérdésére válaszoltam, megismertem Hell Jánost. Az ő szülei éltek, törtettek, hajbókoltak, hajszolták egymást, Jancsit, míg ott nem hagyta őket. Soha, érted, soha, még véletlenül se mondtak igazat. Vannak haverjai, azoknál tud kecózni, de az se baj, ha nem, időszaki munkákat vállal, és akkor kap helyet a munkásszállón, azt tervezi, hogy levelezőin leérettségizik, utána meg beiratkozik filozófiára, mert meg akarja érteni, mibe keveredett, ezt mondta, és közben simogatta a hajam, az arcom, ránk esteledett, azt mondta, ha akarom, menjek fel vele, éppen van hová, felmentem, teát főzött, rummal ittuk, ültünk a földön a könyvekkel borított falak között, cigiztünk, adott ponton mintha anyám nevetését hallottam volna, de csak én voltam.
Fizetsz valamit? – kérdezem tőle, amikor már van annyi erőm, hogy hangot bírjak kiadni. Elég rekedtes hangot, régóta nem szóltam én már senkihez. Nem ismer fel, már én se ismerek fel semmit. Amikor együtt voltunk, ruganyos volt a testem, gyors voltam, azt mondta, jó nő vagyok, ami egyáltalán nem érdekelt, de ahogyan mondta, cinkosan hunyorogva, attól halhatatlannak éreztem magam, vagy hogy is mondjam, szóval lett egy pillanat, amikor nem akartam meghalni.
A vodkás ember sincs valami beszédes kedvében, akár ő a Hell Jancsi, akár nem. Eljövök egy húszasért, hallom magam ezeket a szavakat mondani. Végül is semmi rendkívüli, megtanultam rég, hogy ne legyek finnyás, ha nincs lóvé, akkor szerezni kell. Csak most inkább ahhoz vagyok közel, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Vagy ahhoz, hogy ha csak a semmi van, akkor inni kell. Mindegy, a kevert meg a sör felcsapta a sorompót, gyere, akarom, nagyon szeretnék, folyik belőlem, mikor látom már, hogy nem ő az, nem a Hell, hanem egy teljesen idegen fiú. Mindjárt föláll és kimegy, pedig nem is fizetett. Vagy megüt. De ha mégis eljön velem, akkor majd felismer.
Napokon-heteken-hónapokon át vártam a parkban, hogy visszajön, üzeneteket írtam neki a porba, a falevelekre, persze csak fejben, hogyan másképpen. Ha inni kellett, és kellett, mert reszkettem és féltem, akkor kimentem a Rákóczira, és lenyomtam egy-egy fuvart, csak utána még többet kellett innom, és persze az is hozzátartozik, hogy Sunkához kerültem, ő futtatta a lányokat, kellett neki a pénz pókerre, vert, pedig ő is államis volt, a piálás érzelmes fázisában sírva mesélte, őt hogyan verte és erőszakolta meg a nevelőbácsi, nem ugyanaz, aki engem. Még egy-két kevert, és ordított és ütött, hogy hazudok neki, meg eldugom a lóvét, pedig ő vakart ki a mocsokból, kék-zöld foltok borították a testem, az arcom bedagadt, egyszer még két fogamat is kiütötte, ráittam, és már nem éreztem semmit, vajon veled mi történt ezalatt, lecsuktak, internáltak, vagy csak megvertek, de akkor visszajöttél volna, ott vártalak azon a padon. Vagy volt valakid, aki nem olyan undorítóan elesett, mint én, és visszamentél hozzá, de akkor miért ébresztettél fel, miért nem szólsz hozzám, miért mondtad, hogy jó nő vagyok, miért húzódozva ölelsz át, miért hitetted el velem egy pillanatra, hogy, na mindegy, hajnalodik, ebben a pincében van a vackom.
Ő nem szól hozzám, én nem vetkőzöm le, sötét tárgyak úsznak a hajnali derengésben. Mit képzelsz te magadról, kiabálok vele, letolom a nadrágom, morajlanak a befilcesedett vatelindarabok. Hallgat, és ettől csak még inkább elönt a düh, így szoktam meg, ha bokor alatt dugok, üldöz a véres, napverte sáv, kövekre vágja szét a szívemet. Mások legalább nem vertek át, gyűlöltek, el akartak pusztítani, de legalább nem mondták soha, hogy szeretlek, Teri, sipítozom, ő meg nyugodtan leveszi zakóját, és ledobja a földre, mocskosabb vagy, mint a föld, üvöltözik körülöttem a tárgyak. Most mi van, lírai te, lenézel engem, azt hiszed, erre se vagyok jó, meg másra se vagyok jó, soha, semmilyen téren, kérlek, csókolj meg, hátha befogom ezzel a sötét tárgyak pofáját. Bezzeg régebben, zúdultak ki a csontig koptatott szavak a számon, a nyála kicsit megnyugtatja felhorzsolt ízlelőbimbóimat, kések, láncfűrészek, pengés szerkezetek indulnak felém, hogy elvágjanak. Soha nem szerettél, motyogom erőt gyűjtve a következő támadásra, ő meg nevetni kezd, a pengék vigyorogva közelítenek. Nincs is szeretet, János, te találtad ki, hogy különbnek érezhesd magad, vágom hozzá élesen, nevet és folynak a könnyei az arcomra, próbálok koncentrálni arra, hogy mennyire kívánom, de a sötét tárgyak szívnak magukba, többfelé, darabokban. Megrándul, mint akit gyomorszájon vágtak, a margarin szokott ilyenkor segíteni, mondom kíméletlenül, belekucorodom a pinámba, és szívom magamba ezt a fiút, a tárgyak meg vinnyognak, de nem kapnak el. Rám néz, ugyanazzal a nézéssel, mint a padon, csontos csípője hozzáverődik combomhoz, olyan sötét száll közénk, ahol a tárgydémonok nem tudtak rám találni. Abban a pillanatban megértem, hogy el fog menni, szűkölök, hogy maradjon, de szavakat már nem tudok mondani, meg tudom mosni magam valahol, kérdezi, és akvamarin szemek pásztázzák végig a pincét. Nem mondom, hogy bocsáss meg, rácsurgott a víz a nadrágjára, a reggel éles fényei összevagdosnak.
Itt akarja hagyni az ötvenesét. Hülye vagy, próbálok visszakapaszkodni az épeszű világba. Ha vissza tudnék adni ötvenből, nem kéne a húszasod, mondom neki, de folyik már belőlem kifelé a lélek.
Úgy megy fel a csorba lépcsőkön, mint egy fegyelmezett isten. Nem néz vissza. Reggel van, nyár. Mielőtt az univerzum befogadna, mielőtt végleg összevegyülnék a nyers, fölösleges, oszlásban lévő anyaggal, még homályosan látom, amint átlép azon a napverte sávon.
A novella Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk című kötetében jelent meg.
