Vén, ráncos arca feketére tört,
csókjától régen égett a kalász;
nem várja szerető, csupán a föld,
süket fülébe tücsök dudorász.
Fogatlan szája néha megremeg,
rongyos szoknyáján játszik a körme;
nem is tudnak róla az emberek,
az Istennel meg minek pörölne?…
Csöndes, akár csak a szürke reggel,
szűkös estéken kenyerét rágja;
vagy imát mormol vörös kezekkel,
hogy gyúljon Ura szemébe máglya.
Fonnyadt karral holtakat ölelne,
régi fényképalbumba úgy lapoz;
a halálra várva vággyal telve,
megtört csontjain a hús foszladoz.
Szóra, élő nincs aki fakasztja,
már csak az árnyak borulnak elé;
arca a saját halotti maszkja,
nyelve mint az akasztott emberé.
Vén macskája sem törődik vele,
mit neki egy élete és egy sorsa;
hogy a penge vagy a balta nyele
sújt le rá, ki már csak a törzs torzsa.
Télen-nyáron csoszog templomába,
megtudni: kérnie mit lehet még;
úgy roggyan bús, hideg kőre lába,
ebben leli Ő már csak a kedvét.
Harmattá vált benne gond és teher,
neki búg a végtől illatozó est;
álomablakkal szemben úgy hever:
halál ringassa, mint Nílus Mózest.
Esténként szent-képeihez susog,
vagy épp álomalakoknak hebeg;
és a percek akár a gyilkosok,
nyitják meg a mélységes földeket.
Kedve, – fája sincs már, hogy begyújtson,
inkább ül a dús bánatok között;
majd egy kéz fordul az ajtókulcson,
beengedve az apadt mellű ködöt.
