649. szám Széppróza

Most mi legyek?

Szerző:

2012-ben az ENSZ közgyűlése március 20-át a boldogság nemzetközi napjává nyilvánította.

Olyan szomorú vagyok. Leültem a főtér mögötti templom parkjába a fűbe, és gondolkoztam az életemen. Közelebb vagyok még az ötödik X-hez, mint a hatodikhoz, és mégis teljesen kiégve, tanácstalanul éreztem magam. Vajon bezárult a kör vagy csak a korral jár ez az érzés? Nincs semmim: sem apám, sem anyám, sem szeretőm, sem munkahelyem, már két szerettemet is elvesztettem, és gondolatban teljesen üresnek éreztem magam. Nincs igazság!
Hevesen dobogott a szívem és már a búcsún gondolkoztam, hogy itthagyom a Földet, benne minden fájdalmával, keserűségével. Minek éljek? Minek? Úgyse szeret senki! Nem figyel rám, nem hallgat meg senki! Kinek vagyok én fontos? Minek éljek még? Egy kicsit elérzékenyültem és megtöröltem a szemem a piszkos ingujjammal. Éhes voltam és nem volt egy fillér sem a zsebemben – vagy lehet, hogy elhagytam, nem tudom. Ilyenkor néha rámjön az ihatnék. Az legalább feledteti egy kis időre a gondjaimat. De nem akartam senkihez sem odamenni, zaklatni őket. Nem akartam koldulni, nem akartam magam megalázni, másokat kínos helyzetbe hozni. Most nem! Csak ültem és gondolkoztam. Meredtem magam elött a semmibe, és a világ szélén éreztem magam. Hm!
Nem is figyeltem fel rá, egy kis idő múlva odajött hozzám valaki és megkérdezte, mi a bajom. Semmi! Hagyjon engem békén! Úgysem tud segíteni rajtam. Mit akar tőlem? Ki maga? Én vagyok a boldogság.
Mi van? Ki maga? Mi? Ne már! Most…, most azt akarja, hogy…, hogy tartsak egy kis mikro-alapkompetenciát önről és definiáljam? Nem látja, hogy szomorú vagyok? De igen, látom. Még a tudomány sem tud éles határvonalat húzni önről, boldogság és boldogság között, mert túl relatív. Akkor meg mit vár tőlem, szerencsétlentől? Mit tudna nekem nyújtani? Se ezüstöm, se aranyam.
Na, az nekem sincs. Mihez ért, kérdezte tőlem. Mihez értek, feleltem bambán, és azt mondtam neki, hogy könyvkötő a padon ülő szerelmespárokat láttam, és a tömegből egyszer megindult valaki felém.
Felnéztem a boldogságra és ijedten annyit mondtam neki, hogy jön valaki. Ki az, kérdezte? A remény, feleltem neki. Óh, őt ismerem. Testvérek vagyunk. Látom, és intett felé, hogy üljön le közénk. Köszöntötték egymást, nem értettem milyen nyelven. Már hárman voltunk.
Szevasz remény, köszöntem, és mosolyt csalt az arcomra. Téged ismerlek. Jobban, mint a boldogságot. És hirtelen megvilágosodtam, mert lássatok csodát, egyik pillanatról a másikra csatlakozott hozzánk a szeretet is, és ezzel bezárult a kör. Négyen voltunk. Ilyen nincs! Már elmúlt karácsony! Lelki szemeim előtt élő adventi koszorút alkottunk, és elszégyelltem magam, hogy nem ismertem fel őket. Bocsánatot kértem tőlük, és ezek után már csak én szóltam hozzájuk, és megvallottam, hogy minden vasárnap el szoktam menni a házukba és megtisztelem őket, hogy velem vannak minden napon a világ végezetéig. Felnéztünk egymásra, és a szépségük annyira megtöltötte a szívemet, hogy csordultig voltam tele: „boldogok a lelki szegények, boldogok, akik sírnak, boldogok a szelídek, boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, boldogok az irgalmasok, boldogok a tiszta szívűek, boldogok, akik békét teremtenek, boldogok, akiket az igazságért üldöznek…”
Már nem tudtam, mit csináljak. Nem tudtam, hogy most sírjak vagy örüljek. Sírtam, mert most már tudom, mi szeretnék lenni. Ez alatt a kis idő alatt olyan minikatarzison mentem át, hogy észre se vettem, amikor eltűntek és magamra hagytak. Felálltam, és szerettem volna megosztani valakivel az élményt a parkban, de tanácstalan voltam. Felnéztem az égre és megköszöntem a tavasznak, hogy megsimogatta az arcomat. Tudtam, mi a teendő.

2019. március, második díj

Kapcsolódó írások