672. szám Széppróza

Cinderello

Szerző:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akinek meghalt az édesanyja. Sokáig kettesben éldegéltek az édesapjával. Ennek a fiúnak volt egy macskája, akit nagy szeretettel gondozott. Az édesapa feleségül vett egy özvegyasszonyt, akinek volt már két fia. Az asszony gyűlölte a macskát, és miatta meggyűlölte a mostohafiát is. Ahol érte, üldözte, bántotta, szidalmazta. Mindig a saját gyerekeinek kedvezett, a mostohafiát, ha csak tehette, mellőzte. A fiú soha nem panaszkodott az apjának, csak a macskával vigasztalódott, hiszen mindketten sokat szenvedtek a mostoha rosszindulata miatt.

Telt, múlt az idő, a fiú lassan felcseperedett, már elmúlt tizenhét éves, amikor az édesapja is meghalt. Ugyan a házat és minden ingó és ingatlan vagyont egyedül örökölt az édesapja után, de az asszonynak haszonélvezeti joga volt a lakóházukra. Mivel a fiú már majdnem nagykorú volt, a gyámhatósági ügyintéző megkérdezte tőle, hogy állami gondozásban szeretne részesülni, vagy inkább maradna a mostohaanyjával és a mostohatestvéreivel. A fiú azt felelte: ha a mostohaanyja vállalja továbbra is a gondozását, akkor inkább a saját otthonában élne, elsősorban azért, mert ragaszkodik a macskájához, akit az intézetbe nem vihetne magával.
A mostohaanya csodálkozott a fiú döntésén, de meggondolta, hogy ő mint gyám megkapja a családi pótlékot és az árvaellátást a fiú után, mi több, az örökölt pénzével is rendelkezhet a fiú nagykorúságáig, hát elvállalta, hogy továbbra is gondját viseli elhunyt férje gyermekének.

A fiú annak rendje-módja szerint leérettségizett, majd beiratkozott egy főiskolára, s a megfelelő időben lediplomázott. Közben folyamatosan diákmunkát is vállalt, hogy a mostohájának minél kevesebb anyagi gondot okozzon. Szeretett macskája közben megöregedett és meghalt. A fiú megsiratta, de nem akart másik házi kedvencet magának.

Úgy alakult, hogy egy másik városban talált jólfizető állást, ezért elköltözött a szülői házból. Hamarosan lakást is tudott vásárolni abban a városban, ahol dolgozott.

Felnőttek a mostohatestvérei, a mostohaanya pedig megöregedett, és sajnos sokat betegeskedett. A saját fiai inkább elköltöztek, csak ne kelljen gondoskodniuk az édesanyjukról.

A mostohafiú viszont minden héten kétszer meglátogatta a mostohaanyját, és mindennap fölhívta telefonon, hogy megkérdezze, mire van szüksége, mit vigyen neki a legközelebbi látogatása alkalmával.

Amikor a mostoha érezte, hogy közeledik a halála órája, magához hívatta a fiút, és megkérdezte tőle: „Miért vagy te ilyen jó hozzám? Én mindig bántottalak, igazságtalan voltam veled, amikor még gyerek voltál. A saját fiaim fütyülnek rám, az sem érdekli őket, hogy élek-e még, te pedig mindennap megkérdezed, hogy vagyok és mire van szükségem.”

A fiú azt felelte: „Igaz, hogy nem szerettél, és főleg nem szeretted a macskámat, de amíg egy fedél alatt éltünk, mindig volt mit ennem, volt tiszta ruhám, és amíg nem voltam képes magam kitakarítani a saját szobámat, te megtetted helyettem. Az olyan ember, aki képes még a gyűlölt ellenségéről is gondoskodni, megérdemli, hogy neki is gondját viseljék, amikor rászorul.”

A mostoha nagyon meghatódott, ugyanakkor mélyen elszomorodott. Azt mondta: „A saját fiaimról is gondoskodtam, ráadásul még szerettem is őket, mégsem törődnek velem. Miért?”

„Ezt nem tudom megmagyarázni – felelte a fiú –, de nekik is vannak gyermekeik, akik látják maguk előtt a rossz példát. Valószínűleg visszakapják tőlük, amit veled tesznek.”

A fiúból azóta nagyapa lett, megint van egy kedves macskája, a gyermekei és unokái sok szeretettel veszik körül. Mostanában a leghőbb vágya, hogy legyen egy olyan kutyája, aki jól kijön az egész családdal, még a macskával is.

Itt a vége, fuss el véle! Mégse, inkább maradj az ágyadban és igyekezz elaludni, majd holnap este megint mesélek neked.

2020. január, második díj

Kapcsolódó írások