Lobognak bennem a szavak, anyám. Fáradt arcomra hull
az emlékezés hava – tudom, az idő poros fogasán lógunk
valamennyien, míg ki nem terít bennünket a lapos deszkára
az undok halál.
Te már gyökerekkel csókolózol, szép hitvese a kaszásnak
barna rögök ölelnek, derékon kapnak s táncba hívnak a férgek.
Engem ki véd meg a zivatartól, fejem fölé ki tart ernyőt
ha ázom, míg téged kereslek – elcsatangolt kedves – az üres
réteken, hol valamikor régen szoknyád szélébe kapaszkodva
jártam veled …?
Hívom a hegyeket, szólítom a vizeket
nem láttak-e valamerre, de csak nemet intenek a fák is
egyre csak nemet.
Mit tehetek …?
Befogom illanó éveid, mint lepkéket a fénysugár
s gyönyörködöm bennük egy életen át.