Az utcaseprés, mint tudjátok – vagy nem tudjátok –, az alkoholista hajléktalan emberek sportja. Ez egy bizarr és mondhatni kegyetlen sportág, melyhez képest a Túlélők Viadala, a Ninja Warrior, a Drágán add az életed! és az ezekhez hasonló szarságok csak óvodás dzsemborik. Ez egy embert próbáló sportág, talán csak a világ legmagasabb hegycsúcsait oxigénpalack nélkül megmászó fanatikusok teljesítménye hasonlítható az övékhez.
Ebbe a sportágba korhatár nélkül bárki benevezhet… és nevez is. A félanalfabétáktól a többdiplomásokig. Széles a skála, mély a merítési lehetőség, bárkiből lehet utcaseprő és lesz is… Ennek a különös foglalkozásnak az elsődleges vonzereje, hogy naponta van fizetés, és nem elhanyagolható szempont, a magyar utcaseprő társadalom presztízse, elismertsége.
Én például még a legnagyobb állami ünnepségeken, sőt, még a legmagasabb diplomáciai protokollokon is takarítottam a lószart a Kossuth téren. (Tudjátok, ez az a végtermék, melyeket a díszhuszárok lovai ilyenkor elpotyogtatnak.) Hány honfitársunk mondhatja el ezt magáról?! A dicsőség a miénk! Jó… miután véget ért az ünnepség, minket, sárgamellényes bohócokat, még a nemzet főtere környékéről is kitiltottak, hogy ne rontsuk tovább a városképet. A mór megtette kötelességét, a mór mehet… De hát ez mindig is így volt a történelemben.
A magyar utcaseprő, ha kissé szomorúan is, de megérti ezt… meg kell értenie! De aztán fejét felvetve mégis tovább harcol. Egy osztrák utcaseprő bérének harmadáért, szélben, esőben, fagyban is képes dolgozni, képes valamelyik utcasarkon állva enni. (Jobbérzésű országokban ilyenkor karámokba, ólakba, fedett helyekre terelik a haszonállatokat.) A magyar utcaseprő nem kér az ilyesfajta kivételezésekből… és nem is kap. Sebaj! A magyar utcaseprő kemény, mint a vidia; képes természetes szükségleteit az utcán elvégezni – számukra kihelyezett mobilvécé nincs az egész fővárosban – aztán vagy van 200 Ftja egy nyilvános mosdó igénybevételéhez, esetleg beengedik valamelyik közintézménybe, vendéglátóhelyre vagy egyik sem jön össze. (Utóbbi esetben elképzelhetjük a következményeket.) Mindegy, valahogy elvégzi kisés nagydolgát – mert el kell végeznie – kockáztatva, hogy közben lefotózzák, majd feljelentik – de ettől sem retten vissza: képes szembenézni a polgári lakosság megvetésével, lenézésével, mert megérti, hogy a rohamosan fejlődő GDP ellenére az állam még nem képes számukra nyugateurópai szintű munkafeltételeket biztosítani. (De még a töredékét sem…)
A magyar utcaseprő mindezek ellenére öntudatos, és rendíthetetlenül tovább sepri fővárosunk mocskos utcáit. Higgyétek el, hősök ők! Hol van az a szaharai nomád teveterelő beduin, az a dél-afrikai félvad-pigmeus, az a jakutföldi rénszarvas pásztor (50 celsius fok ott az átlaghőmérséklet) – könyörgöm! –, aki ilyen körülmények között is képes lenne dolgozni? Sehol! Ilyen teljesítményre csak a lecsúszott, kiszolgáltatott helyzetben lévő, génmódosított magyar utcaseprő képes. (A szibériai tigris, a lépegető eszkalátor, a hidrogénbomba és a kannás bor összetevőiből mixelték ezeket a különös lényeket.) Gyorsak, hatékonyak, fáradhatatlanok! (Jó, nem mindegyikük ilyen, de hát selejtes termék mindenütt előfordul.) Talán nem is ők akarták ezt így, de valamilyen oknál fogva – önhibájukból vagy önhibájukon kívül –, vagy tán a két tényező összefonódásából a lejtőre kerültek. Mindegy…
Itt él közöttünk ez a furcsa, kihalófélben lévő emberfaj, ez a valódi Hungaricum… Ne hagyjuk kipusztulni őket! Én mondom ezt, én, a rendkívüli tehetséggel megáldott utcaseprő, aki évek óta – a krónikus munkaerőhiány miatt – 23 ember pályáját viszem és tartom rendben. Talán szerénytelennek tűnök, de ne felejtsétek el, hogy a MUSZ (Magyar Utcaseprő Szövetség) engem nevezett a jövő nyáron Kambodzsában megrendezésre kerülő utcaseprő-világbajnokságra. Engem, a 62 éves veteránt (szomorú, de ebben a sportágban ma nincs jobb nálam Magyarországon).
Ott egyetlen méltó ellenfelem lesz, a 24 éves, ereje teljében lévő egyiptomi Fura al Musad. Tudom, hogy kettőnk gyilkos versenyében csak mellbedobás, egynegyed seprűhossz fog dönteni. (Jó, tudom és mindenki tudja, hogy az ő szervezetébe céziumatomokat is juttattak, amiket már nem lehet kimutatni. Doppingolt, de ez sem érdekel minket.
Honfitársaim! Magyar utcaseprők! Bízzatok bennem! Felsöpröm a Szaharát, térdre kényszerítem az egyiptomit, és büszke zászlónk ott leng majd a világ minden szegletében! Végezetül hadd búcsúzzak tőletek híres magyar költőnk – általam némileg átfogalmazott, újraértelmezett – verssoraival:
„Budapestre tegnap beköszöntött az ősz
és a Váci úton suhant nesztelen.
Épp ott jártam vállamon seprűvel,
s takarítottam, én az esztelen.
Lelkemben égtek kis rőzsedalok,
éreztem, abba kéne hagynom,
mert istenemre, mindjárt meghalok.
De mint konok, félvak látnok,
ismét elsöpörtem minden szennyet, átkot
– és új erőre kaptam, újra hittem én.
Az én munkám újra szép lesz,
méltó régi hírnevéhez,
s mit rákentek a századok,
elsöpröm a gyalázatot.”
Utcaseprő testvéreim! Ennyi. Acélozzátok meg seprűiteket és előre!
Na csá!
2018. december, második díj
