(Elnézést kérek a tisztelt – és érintett – Nyugatos költőktől)
A szobámba ma reggel beköszöntött az ősz
és az agyamban suhant nesztelen
– nem volt kedvem verset írni –
csak álltam az erkélyen komoran, meztelen.
Aztán valami dolgom volt az utcán,
nagy tócsák voltak szanaszét,
s ahogy keresztülléptem egyen,
nadrágom szára beleért.
Beleért a nadrágom szára,
épp a tócsába ért bele,
és csupa nadrág lett a tócsa,
és a nadrág is tócsával lett tele.
Egy pillanatig azt képzeltem,
a vízözön, s Noé bárkája jön felém,
és mint egy nyirkos, nagy kanálisból
ömlött a gyűlölet belém.
Bokáig a latyakban álltam,
és láttam, csupa sár a föld,
és lucskos volt minden, mint a káposzta,
amit nekem a nagyi főz.
Láttam a szennyet, a rosszat,
ami a Földön ordasként suhan át,
rám dőlt a világ minden piszka,
és nem találtam a piszkafát.
És bárhogy néztem, egyre láttam,
egyszerre mindent láttam én,
és nem tett jót a derekamnak,
hogy összevissza fáztam én.
És láttam, hogy nincs remény, csupán a rosszra,
és őrültség, hogy jó vagyok,
mert talán nem is vagyok én jó,
csak hazudok egy jó nagyot.
Hazugság, ha tollat fogok
– s visszahullik rám a vád –
most abbahagyom ezt a verset,
mert kiröhög a nagyvilág…
