651. szám Széppróza

Nehéz eset

Szerző:

– Üdvözlöm, kedves…
– Maga csak ne üdvözüljön itt nekem, micsoda dolog ez, kérem! Szégyellje magát!
– Bocsánat…
– Nincs bocsánat, szégyellje magát!
– Elnézést, mélyen tisztelt Íróvics úr. Először is nagyon köszönöm, hogy bokros teendői közepette szakított számomra időt, és hajlandó interjút adni lapunknak. Ígérem, gyorsan végzünk, majd rövid kérdéseket teszek fel. Azt szeretném…
– Elnézni? Azt lehet. Magának szabad elnézni a kecske szarvai között, miközben hátulról éppen megizéli. Rövid kérdéseket tesz fel? Nagyon helyes. Viszont melegen ajánlom, hogy a válaszaimon aztán, majd később, hosszan gondolkodjon el, alaposan, behatóan, áhítattal, hogy azt ne mondjam, alázattal elemezze, vonja le a tanulságokat, és fogadja meg a tanácsaimat, különben megkeresem magát, bárhol is legyen, bárhová is bújjon, és leharapom a fülét.
– Jaj, ne! Azt…
– Jobban szeretné, ha a füle helyett az orrát harapnám le? Hát mit képzel maga?! Mi a fészkes fenét merészel gondolni? Talán kívánságműsor ez itten? Téveccc öcsi sajt, téveccc, így, három c-vel, téveccc, te bunkó, buta, bumfordi, bórembukk, bugris szerkesztővics! Így, kis szö-vel. Szóval mondom, hogy csakis kis szö-vel ám.
– Jó, jó, én csupán azt…
– Az úgy volt, hogy fergeteges iramban írtam meg azt a remek regényemet, éppen tizenkét perc alatt. Sietnem kellett, mert feszítette lelkemet a téma, a hólyagomat pedig a vizelet. Szünetet tartani azonban nem mertem, féltem, kiesek a ritmusból, és akkor oda vész az egész. Szétesik, szétmállik, szétporlad, szétfoszlik, szétcincálja önmagát, szétszélednek a mondatok, a szavak, a betűk.
– Bámulatos tempó, micsoda sztahanovista munkabírás! Azt azért szívesen megkérdezném…
– Az úgy volt, hogy a Mariska meg akarta simogatni a Riska újszülött kisborját. Alig pár órával korábban ellette, nem csoda, hogy féltette azt az aranyos kis magzatát. A Mariska szerette volna megsimogatni, de a Riska azt hitte, el akarja tőle rabolni, ezért aztán felöklelte a lányt, aki hanyatt esett. Lábai az ég felé, szoknyája a derekáig csúszott, és nem volt rajta bugyi. De nem ám! Ez az esemény adta regényem alapötletét.
– Zseniális meglátás. Gondolom…
– Akár iszom, akár nem, részeges csavargó, vedd fel már… Akár iszom, akár nem, részeges csavargó vedd fel már…
– Sajnálom szerkesztővicském, de fel kell vennem, lehet, hogy fontos… halló.. igen, én vagyok, mit gondoltál, talán a pápa?… Halasszuk egy órával későbbre az ulti partit?… No de, miért, ha Zsuga Zsiga egy órával később jön, akkor addig hárman játszunk… Tökfilkó Marci is késik… talán még egy óránál is többet?… na, jó, legyen, három helyett négykor találkozunk a Zöld ászban… rendben, rendben… jó, jó, akkor hát, pusszantalak, csááó, csüüüsz, csocsi a családnak.
– Hol is tartottunk? Ja megvan. Ha maga azt tudná, szerkesztővicském, hogy milyen csodálatos rózsa virít a Mariska lábai között. Talán még illatozik is! Hihetetlenül erős inspirációt adott ám nékem! Óriási inspirációt! Hatalmas, izgalmas, viharos, mellbevágó inspirációt. Bizony.
– El tudom képzelni!
– Meghiszem azt, elvégre maga is kujon, én legalábbis úgy hallottam. Csiripelik a verebek.
– Ó, a verebek! Azok a csúnya, pletykás verebek. Na, mindegy. Azt azért had kérdezzem még meg, drága Íróvics úr, hogy…
– Szeretlek, nagypapa… szeretlek, nagypapa… szeretlek, nagypapa..
– Jaj, ez az unokám, bocsika, de muszáj felvennem… szia csillagvirágszálam, mi újság, tündér rózsaszálam… ötös lett a matek dogád… hát ez nagyszerű… jó, jó, azt ígértem, ha legalább négyes lesz, elviszlek fagyizni… igen, igen, tortát is ígértem, de nem ma, ultis napon ez nem megy ám… ja, hogy még előtt… oké, oké, már rohanok is érted. Érted? Máris úton vagyok.
– De, kedves…
– Ne tartson fel!! Már itt sem vagyok!
– Pukkadj meg, te gőgös, beképzelt, rátarti, fellengzős, felfuvalkodott hólyag! Interjú törölve! Helyette írok a könyvedről, amit el sem olvastam, és ezután sem fogok elolvasni, egy olyan mélyenszántó kritikát, amitől majd remélhetőleg megüt a guta. Punktum. Amit megmondtam, azt megmondtam. Pukkadj meg!

2019. április, első díj

Kapcsolódó írások