Kéréseim lassan elporladnak,
izgága szél fújja őket feléd,
bennem már csak
nagy hiányok laknak,
s deret izzad előttem a rét.
Saját nyomom kergetem a hóban,
körbe futva mégis tévelyegve,
s fagyvirágot szedek
ablakodban,
jégkoszorút béklyózok kezedre.
Teher vagyok ajándékok helyett,
neked is és magamnak is ballaszt,
élhetetlen, szófércelő
gyerek,
önfájdító, romlott lélekhalmaz.
Ködmön voltam, kit magadra vettél,
kényszerzubbony, szűk szabású irha,
s nem az vagyok,
akit úgy kerestél,
tépj le gyorsan, amíg karod bírja.
Lehet, talán másként döntesz mégis,
s feldíszítesz érdemtelen engem,
lásd be végre;
létem antitézis,
„Légió” a sötét folt nevemben.
Ördögöt növesztek önvalómban,
mély üregben búvó fejedelmet,
szavait fülelem
altatókban,
s lidércei ismét láncra vernek.
Új lapokat osztogat az Isten,
e szétköpült világ nem otthonom,
könyvet eszem,
s tékozlom a kincsem,
ünnepem torz, de kezed még fogom.
