Lidérces álmaim fátylával szemeimen,
botorkálok a kotyogó felé,
míg a kávé várat, füstölök és próbálom
megemészteni őket.
Egyre gyakrabban nonszenszek,
ahogy testvéremmel állok apám és anyám közt,
akár egy beállított családi fotón.
Aztán mamámmal vasárnap
nagymosást rendezünk, és a teregetésnél figyeljük
a sárkány-reptetéseket, mosolyogva.
Jöttek az első, gyerekes szerelmek,
barátommal garázs-italmérőkből betankolva
telefonáltunk rádiókba a tudattal,
hogy úgyis tiltólistán lévő számokat fogunk kérni.
(És a meglepetés, mikor mégis lenyomták…)
Elhinni, Istenem, hogy bárki lehetsz,
tanár, orvos, jogász,
lakatos, villanyszerelő, kőműves,
aztán költő végül, ha belédkarcolódtak
a gyermek- és kamaszévek
a tetoválásnál is maradandóbban.
Felriadva is vallom: a jó vers egyetlen sóhajtással
szakad ki belőled,
akár a rekedtes köhögés.
Régóta képtelen vagyok az írásra,
valaki mondta: erőltessem,
más azt: ne,
ez a pár sor végülis mindkét fél
igazának igazolása.
Év Alkotása 2018, Különdíj
