Az álmok zöld és néma völgyét járom
és nem tudom még, hogy merre térek holnap;
érzéseim űznek, messzi elsodornak
várva az estet; megnyugvásra vágyom.
Hámló seb az alkony, mögötte éjnek
kútja, a hold benne – hős, harcos végzet;
vértje csillan; lázad, hogy haljon újra.
Végtelen utakon új utak futnak
s mi végre vándorlok, nem mondja semmi se.
Szegélykőre ülök s nézek a semmibe.
Hideg villanás: egy sárga lámpa rám néz,
dohos, kék macskakőn tűnődik a fény
s tízezer magánnyal ölel át az éj
hol fekete holdtól barna minden árnyék.
