630. szám Vers

Sötét nagy űr

Szerző:

Dvorcsák Gábornak

A nagy űr, és a tétován szótlan papírlap a druszám,
nehézségeim, úgy hullnak a fejemre vissza flottul;
a lelkem tele van róva jelekkel, igen keszekuszán,
benne a feszültség, akár számszeríjon a fölcsigázott húr.

A földre talán túl későn, vagy talán túl korán jöttem,
úgy szúr a fény, a zaj, a csönd, mint a villás végű szigony;
reggelenként a megfagyott igenek hevernek körülöttem,
fehérből feketévé lett tenyeremből, vérem iszom.

Éhezések, szomjúságok üldöznek csak és hajtanak,
a megalvadt üvöltésem, nem hallják, és nem is értik;
a félrenyelt gyógyszereim, ma is betegen tartanak,
kotorva, lopva, orozva, kezem a szemétben könyékig.

Úgy ölel magához, sötét űrként az őrült gondolkodás,
gyomrom néha összerándul, az egész világnak háttal;
bamba arcomról, leolvad reggelente minden vonás,
mészárosként úgy lépkedek, egy nagy, láthatatlan bárddal.

Értelme már nem is lenne, kérni újabb haladékot,
fejemen vizes lepedővel, vonat alá ki ne lökne;
szám úgy őrli a tettek, és a napok gyűjtötte váladékot,
rácsaim szűkek, szárnyaim nyesettek, lábaim megkötve.

Oldalt fekszem, mellettem a sok, kudarccá lett diadal,
a kialvatlanságomat, fájó szívvel szavatolom;
álmodni régen vén vagyok, nyugodni meg túl fiatal,
satuként szorítva fejem, úgy nyugszik jobb felkaromon.

Az álmaim viszketnek csak, és félre verve korognak,
felhólyagozódik bennem, a jövő, és minden emlék;
talpaim alatt, a gúnyos vigyorú kövek vigyorognak,
csámpás arcom úgy formázzák magukra a kórházi csempék.

A tönkre ment szerelemmel, talán lehet még szerencsém,
bár kérdéses, hogy vállalni, rajtam kívül, ki meri be;
a ködbe vesző horizont dörgöli csak a szemlencsém,
az időm minden percegése, mintha korbácsként ütne telibe.

Valaki ecetbe mártva, rám újabb bélyeget ragaszt,
amíg magamnak, egy újabb koporsószöget tekerek;
keresve bőröm alatt, az értetlen, kíváncsi kamaszt,
közben fájok és recsegek, félő hogy szét is repedek.

A bodorodó ködökben ülök, mint a magam szobra,
várva hogy ki lesz az újabb mártír, aki éppen rám vall;
bámulva csak, a csábító, és színes prospektusokra,
cukrozatlan életemmel, sótlanul maradt teámmal.

Szívom csak a saját vérem, amin már fel sem horkanok,
a lelkem megint a sínre, és a tenyerembe teszem;
közben hol kérdőjellé, hol felkiáltássá torpanok,
a szótlan papírhoz vágva, pokoli kínom és törött eszem.

Kapcsolódó írások