az elmúlás mérge már vérembe szivárog
a Nagy Rozsdatemető istene és őre
bűneim szögét már körmöm alá verte
most rozsdapor szitál az ócska tetőre
mely alatt meghúzhatom még magam
pikkelyekben hámló emlékek, szokások
alatt már széjjelmart vaslemez a lelkem
csak a szívhegek sajognak érdesen;
hiába mondták mindig mások
nem fog fájni az elmúló szerelem
a halálban egybeforrt apa és anya
emléke szívem még úgy szorítja;
elrozsdált tanításaik hosszú sora
életem vázát drótként összetartja,
de már hámlik, pattog rólam a máz
mállik a festék és múlik a régi láz
a feltáruló csupaszság már nem aláz…
rozsdamart lelkemre ne karcold neved
ha reveként bevetnek az izzó kohóba
sorsomat, versemet úgyis feleded
Megjelent a szerző Rozsdaövezet c. kötetében
