Villára szúrta a hatalmas, forró krumplit, és komótosan héjazni kezdete. „Jól választottam a főzéshez” – gondolta elégedetten. Sosem kapkodott semmivel. Éhes volt már, de a készülődés a vacsorához egyfajta előjáték volt számára. A tojásokra hideg vizet eresztett és megpucolta őket. Az egyforma kockákra vágott krumpli mellé helyezte mindet. Néhány szelet bacont fektetett melléjük, és körbeszórta az egészet vékonyra szelt lila hagymával. Megsózta. Kedvenc csészéjébe hibiszkuszteát töltött. Mélyet szippantott a felé áramló illatos gőzből. Egy pillanatra még a szemét is lehunyta, hogy jobban átadhassa magát a gyönyörnek.
Az asztal közepére helyezte a kosárkát a szeletelt kenyérrel. Szalvétát és evőeszközöket tett a tányér mellé. Leült és meggyújtotta az odakészített mécsest.
Egyedül volt. Egyedül, mint majdnem mindig. Egyedül, de sosem magányosan. Lassan evett. A késsel villájára igazította a falatot, majd bal kezével a szájához emelte. Óvodás kora óta így étkezett. Megszokta. Négyéves volt, amikor megtanulta. Elmosolyodott. Azon a nyáron először készült nyaralni az anyukájával. Balatonlellére kaptak beutalót. Teljes ellátással, háromszori étkezéssel az étteremben. Élete harmadik célja volt, hogy ott már úgy egyen, mint a „nagyok”. Természetesen sikerült! Sőt, Lellén aludt először külön ágyban! Persze, mi az annak a kislánynak, aki két és fél évesen már két elért céllal dicsekedhetett? Addigra tetőtől talpig fel tudott öltözni, és teljesen tisztán beszélt. „Anya azt mondta, hogy csak akkor mehetek oviba. Maga sem gondolta, hogy ez hároméves korom előtt elérkezik. Szerencsére hely kellett a bölcsiben egy nálam kisebbnek. Én pedig óvodaérett voltam már! Igaz, így kétszer voltam kiscsoportos. Mini még nem volt.”
A lágytojás kényeztette az ízlelőbimbóit, mielőtt lassan lecsúszott a torkán. A szalvétával megtapogatta száját, majd belekortyolt a teába. „Csudába az etikettel, nem lát senki” – és marokra fogta a csészét. Élvezte a meleget.
Megköszönte hangosan a vacsorát. Egyszer az egyik gyermeke meg is kérdezte tőle régen: „Anya, kinek köszönöd meg, hisz te készítetted?” „Megköszönöm a jó sorsnak, vagy ha úgy gondolod, Istennek, hogy elkészíthettem és elfogyaszthattuk együtt” – válaszolta. A tányérján lévő maradékot a szemetesbe kotorta, a szennyes edényeket a mosogatógépbe helyezte.
Visszaült a székre és a cigarettatárcából kivett egy saját kezűleg tömött szálat. Meggyújtotta. Napközben időnként beleszippantott az elektromos cigibe, de ilyenkor kellett a füst a szertartáshoz. Nézte a nyitott ablak miatt táncoló lángot az asztalon. „Milyen szép és megközelíthetetlen.” Finoman átölelte a füst, míg emlékezett: „Elfogyasztottam egypár férjet (szó szerint) és néhány szeretőt. Még jó, hogy nem hizlalnak!” – mélyet szippantott, majd figyelte a felfelé gomolygó felhőt. „A terveimnek annyi megint! Mindegy. Átírom őket. Azért most jól jönne valami emésztésserkentő!”
Becsukta az ablakot és elfújta a már épp csak pislákoló mécsest. „Jó éjt, Kicsim!” – és megsimogatta a radiátor előtt kucorgó szunyókáló kutyát.
2019. január, második díj
