659. szám Széppróza

Én, az alkoholista

Szerző:

Mindenekelőtt türelmeteket kell kérnem a most következő rövid bevezetésért, de ahhoz, hogy igazán megértsétek az alábbi furcsa történetet, néhány alapfogalmat azért tisztázni kell.

Mint tudjátok – vagy nem tudjátok –, az alkoholizmus olyan szenvedélybetegség, amelyet máig sem tudnak hatékonyan gyógyítani. Le lehet tenni a poharat 1 hónapra, 1 évre, 10 évre, mindegy, ha a beteg ismét belekóstol az italba, újrakezdődik az egész. Nem véletlenül állítják az addiktológusok, hogy gyógyult alkoholista nincs, csak olyan szenvedélybeteg létezik, aki átmenetileg nem iszik. Hiába az orvosi segítség, a gyógyszerek, a beteg akarata, új célok kitűzése, nem és nem… Ez egy olyan hormonálisan determinált, s többnyire öröklődő betegség, melyből véglegesen soha nem lehet kigyógyulni. Mint egy ördögi hullámvasút, mint egy pokoli körhinta; egyik nap még az óriáskerék csúcsán ülsz, tiszta vagy, aztán valamilyen iszonyatos erő visszaránt a mélybe.

Könyvtárnyi irodalma van világhírű művészek alkoholizmusának. Számomra az egyik legmegdöbbentőbb és sokáig érthetetlen történet Ernest Hemingway és F. Scott Fitzgerald pályafutása, sorsa volt. Mindketten elismert, világhírű írózsenik, barátok és alkoholisták voltak. Befutott, boldog embernek tűntek… és mi történt? Scott Fitzgerald fiatalon halálra itta magát, Ernest Hemingway pedig nem sokkal később vadászpuskájával öngyilkos lett. (Nem Fitzgerald miatt tette, öngyilkosságának fő motívumai máig tisztázatlanok.) Pedig látszólag mindketten mindent megkaptak az élettől. És úgy gondolom, hogy itt a kulcsszó a látszólag. Nem számított nekik a pénz, az elismerés, a siker, illetve nem az számított nekik igazán. Valami hiányzott nekik túlfűtött életükből. És ez volt az alkohol, „a Fekete Mátka”, amelytől soha nem tudtak és nem is akartak megszabadulni.

Az alkohol olyan boldogsághormont (endorfint) szabadított fel szervezetükben, mint minden más drog-,­­ alkohol- és játékfüggő szervezetében, mely nélkül már nem tudtak létezni, alkotni. Természetesen nem lehet mindent a hormonok és a genetikus öröklődés számlájára írni. A szenvedélybetegek jó része önértékelési zavarokkal küzd, s ha életükben, önmagukban nem találják meg az örömforrást, mesterséges pótlékokat keresnek (alkohol, narkotikumok stb.).

Én sem voltam kivétel. Maradjunk abban, hogy miután meghoztam, pontosabban fogalmazva, miután „meghozatták velem” a pályaválasztásomról szóló döntésemet, és elindultam kényszerpályámon, már nem sok boldog pillanat akadt az életemben. És ettől az időszaktól számítva váltam véglegesen és visszafordíthatatlanul alkoholistává. (Jó 30 évvel később írtam egy kis verset az alkoholhoz fűződő viszonyomról: Rút szeretőm, furcsa jármom, sorsom szülte furcsa párom, rám figyelj! A Fedél Nélkül újságban jelent meg Bordal az Alföldön címmel.) De térjünk vissza a lényegre! Az alkoholista szervezet működésmechanizmusára.

Tudni kell, hogy az anyag „által” kiváltott hatás, s így a szer utáni szüntelen vágyakozás mident felülír. És ebből a szempontból nincs különbség egyetlen szenvedélybeteg között sem. Ha nincs drog vagy alkohol, beszűkül és érdektelenné válik számukra a világ – ezért gyógyíthatatlanok. Nem lehet minden szenvedélybeteg szervezetébe orvosilag ellenőrzött mennyiségű természetes endorfint juttatni. Megteszik ezt ők maguk. Az endorfin hatását kiváltó mesterséges vegyületeket (etil-alkoholt, kábítószereket, kábítószer-származékokat, hallucinogéneket, vágyfokozókat, brutális erősségű nyugtatókat) juttatnak a szervezetükbe, és ezzel bezárul a kör. Ezért nem fogadja többé például a Nyírő Gyula kórház addiktológiai osztálya a harmadjára is visszaesett betegeket; nem fogadja, mert a kezelésük sokba kerül, és a gyógyulásuk reménytelen. Olyan, mintha gyógyíthatatlan betegektől vennék el az amúgy is szűkös kapacitásukat, akiknek a felépülésére még lenne esély. Nagy dilemma ez: mit csináljon a társadalom ezekkel a szerencsétlen élőhalottakkal? Meggyógyítani nem tudják őket, börtönbe sem zárhatják (a törvénysértést el nem követő betegeket), fizikailag nem lehet megsemmisíteni őket, egy humanitárius elveken nyugvó EU-s országban ilyesmire nincs halálbüntetés.

Elrettentésül nézzétek csak meg a szenvedélybetegekkel szemben alkalmazott thaiföldi vagy indonéz joggyakorlatot: ott a drog- vagy alkoholfüggőkre átnevelőtábor, a drogterjesztőkre halál vár. (A halálraítéltek számára külön szigetet szeparálnak el, ott várják sorsuk beteljesülését, mely gyorsan és kérlelhetetlenül bekövetkezik.) Szaúd-Arábiában nyilvánosan megkorbácsolják ezeket az embereket, Észak-Koreában a metrólejáratnál elhelyezett szégyentáblákon teszik ki ezen emberek kinagyított fényképeit, és ha ismét visszaesnek, következik a letöltendő börtönbüntetés. Ezekből a börtönökből – átnevelőtáborokból – beteg ember ép ésszel nem szabadul. Nem szabadul és nem is szabadulhat, mert a drasztikus és hirtelen drog- és alkoholelvonás súlyos epilepsziás rohamokhoz, sok esetben halálhoz vezethet. A börtön egészségügyi személyzetét és az őröket ez hidegen hagyja. Tudják, hogy ezek az emberek átnevelhetetlenek, megváltoztathatatlanok, és hogy egy egészséges társadalomnak mindenáron meg kell szabadulnia a testükön élősködő, kárt okozó parazitáktól (vö. tetűírtás.) Ezért, bár nem végzik ki őket, szemtelenül hagyják elpusztulni a bebörtönzött visszaesőket. Nem kell elszámolni velük, nem kell, mert a legfelsőbb politikai vezetés parancsára és jóváhagyásával végzik áldásos tevékenységüket. Európában azért más a helyzet: egyrészt itt nincs megkorbácsolás, szégyentábla-elhelyezés, nincsenek börtönök a szenvedélybetegek számára, még a drogterjesztőket sem súlythatják halálbüntetéssel, másrészt felmérik és tudják, hogy a drogosok, alkoholisták között értékes emberek is akadnak. Csak éppen nem tudnak velük mit kezdeni. Végső esetben beutalhatják őket egy rehabilitációs intézetbe (kényszergyógykezelés), a tehetősebb betegek kereshetnek maguknak egy magánklinikát, de mindenki (a beutalók és a beutaltak is) tudják, hogy a helyzet reménytelen. Így aztán szörnyű a káosz… A szenvedélybetegek egy része tudja, hogy sorsuk nem lesz más, mint a részleges vagy teljes testi és szellemi leépülés, de ez sem érdekli őket. A „Fekete Mátka” örök szenvedélyük marad, senki és semmi nem tudja kiszabadítani őket tudattalan, katatón állapotukból. S most, e rövid bevezető után, jöhet az én furcsa kis történetem (az egyik a sok közül).

Mint már mondtam, alkoholista vagyok. 11 éves koromban rúgtam be először: nagybátyáméknál szilvesztereztünk Veszprémben – nagybátyám, a családja, a nagyanyám és én (szüleim valamilyen oknál fogva Budapesten maradtak) – éjjel 2 óra felé mindenki elaludt, én pedig egyedül maradtam fél liter házi készítésű tojáslikőrrel, és a könyvespolcon Boccaccio Dekameronjának gazdagon illusztrált magyar kiadásával. Tapasztalatlan voltam: az ital édes volt, itatta magát, a könyv csábító, titkokkal terhes. És én egyik kísértésnek sem tudtam elleállni. Aztán már csak arra emlékszem, hogy nagyanyám, vállam átkarolva, körbe-körbe vezetget a ház udvarán. Végül nagy nehezen kijózanodtam, de végleg megfertőződtem.

Soha senki és semmi nem tudta többé kivenni a kezemből a poharat. „Akit a mozdony füstje megcsapott” – igazat írt Moldova György, aki egyszer vérbeli vasutassá vált (vö. alkoholistává), az élete végéig szenvedélye rabja marad. A fertőzés és ennek következményei egy életre szólnak; én sem kerülhettem el sorsomat. Gimnáziumi tanulmányaim utolsó évében már rendszeresen ittam, ennek ellenére jelesre érettségiztem, azt követően szereztem – jobban mondva rám kényszerítettek – egy szakmát, majd két felsőfokú végzettséget, megnősültem – bicskei lányt vettem feleségül –, középvezetői beosztásba kerültem, de az eresztékek már ropogtak és a hajó lassan, de biztosan süllyedni kezdett. Először a feleségem intézett hozzám ultimátumot: „Vagy a gyerek és én, vagy örökre elválunk… Válassz! Már három hete csak vasárnaponként látunk, ezt nem teheted sem velem, sem a 2 hónapos kisfiaddal!” Nem láttak és nem is láthattak, mert ekkor már állandó délutáni beosztásban dolgozó rendezvényfőnök voltam, és az éjfél utáni étterem-elszámoltatás után nem tudtam és nem is akartam Bicskére utazni. (Személygépkocsim még nem volt, taxival megtehettem volna éjjelente az utat, de ennek nem láttam értelmét. Taxiköltségre keressek? Ugyan! Így aztán vasárnapi apuka lettem.) Szomorú, ugyanakkor elgondolkodtató volt a feleségem ultimátuma, mert jó előre tudta, hogy milyen beosztásba fogok kerülni, s hogy ez mivel fog járni. Egy hónappal előre szóltam neki, és akkor nem tiltakozott. Az anyagi javak, a család boldogulása – ilyen gondolatok járhattak a fejében, és nem tudta vagy nem akarta tudni, hogy mindennek ára van. És amikor szembesült a valósággal, elbizonytalanodott, és megpróbált kész helyzet elé állítani. Nem válaszoltam a levelére: jogtalannak éreztem, s túl ezen, soha nem szerettem az ultimátumokat, így ezentúl vasárnaponként sem utaztam le hozzájuk.

Három hét múlva a feleségem írt még egy levelet: „Tudod, hogy Bicske és a Bicske környéki Áfész vendéglátóipari üzemágának vezetője lehetsz – tárgyaltál velük –, mire vársz még? Egyértelmű választ várok!” Most sem válaszoltam. Egyrészt felköltözhettek volna a gyerekkel hozzánk, volt külön szobánk szüleim lakásában, és ők örömmel fogadták volna őket, másrészt minden Budapesthez kötött, és nem volt kedvem egy vidéki településen elásni magam. A frontvonalak megmerevedtek – egyikünk sem engedett –, rá egy hónapra beadta a válópert, és végül közös megegyezéssel elváltunk. A válást – bármilyen cinikusan hangzik – bántam is, meg nem is. Egyfelől elvesztettem a páromat, gyermekem anyját, ugyanakkor megszabadultam egy olyan nőtől, aki tisztaszívű, már-már alázatos menyasszonyként házasságkötésünk után kíméletlen rabszolgatartóvá vált. De hagyjuk… Ennek az írásnak nem a családi szennyes kiteregetése a célja, de annyit elmondhatok, hogy volt okom fellélegezni a válás kimondása után. És nem azért, mert házaséveim alatt volt időm kiismerni feleségem praktikáit – hamar kimutatta a foga fehérjét –, és nem azért, mert bármikor is ostorozott volna elhatalmasodó alkoholizmusom miatt. Nem tette és nem is tehette, mert akkor még biztos lábakon álltam: jó beosztásba kerültem, naponta futottam a Margit-szigeten, rendszeresen lejártam edzeni egy angyalföldi súlyzóterembe, még adtam magamra. De akkor miért lélegeztem fel mégis a válás kimondása után? Azért, mert éreztem, hogy ennek a családi kapcsolatnak, ennek az egésznek, az egyre jobban elhatalmasodó szenvedélybetegségem miatt hosszútávon nem lehet jó vége. Így aztán zokszó nélkül aláírtam a válásról szóló bírósági határozatot.

Még éltek a szüleim. Véglegesen visszaköltöztem hozzájuk, ismét elfoglaltam a szobámat, de komolynak nevezhető párkapcsolatom többé nem akadt. A tengernyi futó kaland meg nem számított – az éhes ember eszik, mert ennie kell, ennyi az egész. Azok a lányok, nők, asszonyok, akikkel ideig-óráig összejöttem, nem voltak prostituáltak – egyikük sem volt az –, ugyanolyan talajt vesztett, sodródó emberek voltak, mint én. Azért Cseh Tamást idézve: „Volt néhány este, mely nincs is megnevezve…” Nem is akarom megnevezni ezt a néhány különleges estét, de azért felkavaró emlék máig megmaradt ezekből. Mindegy… Összességében nem kaptam ezektől a nőktől semmi fontosat, és én sem adtam nekik semmi olyat, ami segíthetett volna megváltoztatni félresikerült életüket. Elvoltam velük, és ezt azért tehettem meg, mert volt pénzem, talán túl sok is. Tellett a szállodai szobákra, taxis kiruccanásokra a Balatonra, hétvégi kirándulásokra Ausztriába.

Hogy honnan volt a pénz? Minden vendéglátós tudja – legyen az főnök vagy beosztott –, hogy a nagy pénzek a rendezvényekben vannak. Ezernyi trükk volt és van arra, hogy egy rendezvény árbevételének 10–20%-át – leltárhiány nélkül – ellopjuk, zsebre tegyük, és szétosszuk a beavatottak (délelőttös üzletvezető, konyhafőnök, fizetőpincér) között. Ezekről a dolgokról, az elkövetés módjáról, természetesen nem beszélhetek, de maradjunk abban, hogy majd’ minden szombaton volt egy – jobbára esküvői – rendezvényem, és minden ilyen szombaton „megkerestem” a legális havi fizetésem minimum kétszeresét. Na, ezek voltak azok a pénzek, amikről a feleségem nem tudott, és jó okom volt, hogy ne is tudjon róluk. És nem azért, mert sajnálatam ezeket a fekete pénzeket a családomtól, hanem mert elképesztett és undorított feleségem házasságkötésünk utáni pálfordulása. Képes volt fizetésnapokon bejárni a munkahelyemre a pénzemért, képes volt egy edzőcipő megvásárlását megtagadni tőlem, képes volt két külön bankszámlát nyitni – ezt később anyámtól tudtam meg. Az egyik számlán a mi közös pénzünk volt, amiről tudhattam, a másikon az ő megtakarításai, amikről csak ő tudhatott. Hagyjuk… A válás után egyedül maradtam a pénzemmel, és hozzászoktam a könnyű élethez. Ez pedig ismét hibának bizonyult: a pénzbőség a legtöbb meggondolatlan alkoholista számára csapdának bizonyul; azt hiszik, hogy a pénz mindig ömleni fog, azt hiszik, hogy ez az állapot örökké tart, és felszínes szükségleteik kielégítésén kívül semmi nem érdekli őket. Nézzétek csak meg, hogy hazánkban vagy külföldön hány szerencsejátékokon milliókat, milliárdokat nyert ember vált néhány éven belül földönfutóvá, emberi ronccsá.

Túl ezen tudni kell, alapvetően kétféle alkoholista létezik. Az egyikük – bár napi szinten keményen iszik – alkoholos állapotában is ugyanaz az ember marad. Ha van humorérzéke, megőrzi, ha nem erőszakos természetű, részegen sem lesz az. Nem vetkőznek ki önmagukból, elvannak az alkohol okozta csendes kábulatukban. A másik csoportba tartozó szenvedélybetegek ebben az állapotukban kiszámíthatatlanná, ellenőrizhetetlenné válnak, kötekednek, törnek, zúznak, verekszenek, és másnap semmire sem tudnak vagy akarnak emlékezni. A törvény az effajta viselkedést nem tolerálja: „Vádlott, Ön azt állítja, és azzal próbál védekezni, hogy tette elkövetésekor súlyosan részeg volt. De miért hozta magát ismét ilyen állapotba, amikor tudnia kellett, hogy Önre nézve ez milyen következményekkel jár?” És nincs megállás. A zuhanórepülés beindul. Először csak a botrányos részegség miatti szabálysértési ügyek jönnek, aztán a komolyabb, bírsági tárgyalással és ítélettel járó dolgok következnek. Egyvalami biztos, előbb-utóbb mindkét fajta szenvedélybeteg széthullik.

Én sem voltam kivétel – a meggyengült eresztékből álló hajó most már gyorsan és visszafordíthatatlanul süllyedni kezdett. Először a szüleimet vesztettem el (mindketten ugyanabban az évben haltak meg), és én egy 46 m2-es lakótelepi lakás egyedüli örököse lettem, aztán búcsút mondhattam az állásomnak is. Vállalatom két oktatókabinetje közül az egyiket, azt, amelyikben én dolgoztam, gazdasági megfontolások miatt megszüntette, eladta – és akkor rám szakadt az ég. A privatizáció hajnalát éltük: már nem számított a képesítés, a végzettség – vagy tudtál venni, bérelni magadnak egy üzletet, esetleg csendestársként komolyabb összeggel beszállni egy prosperáló vállalkozásba, vagy mehettél, amerre látsz. Vállalatom egyetlen lehetőséget ajánlott számomra: „Miért mondana fel, Verebélyi úr? Dolgozhat nálunk ismét szakácsként, mint egykor.” Az anyátok arcába vágjatok kesztyűt, azt alázzátok meg, gondoltam, ha ismét szakácsként kell dolgoznom, azt biztosan nem nálatok teszem. Nem ezért tanultam, nem fogok jöttment, szakmai háttér nélküli újgazdag vállalkozók éttermeiben szakácsként dolgozni. Habozás nélkül felmondtam, és ismét elátkoztam „pályaválasztásomat”. Már a szakács szó hallatán kivert a víz, de hiába rúgkapáltam. Volt még párszázezer forintom, de fogalmam se volt, mihez kezdjek magammal. A méltánytalanság érzete, a dac, de legfőképp az alkohol, elvette a maradék józan eszemet is. Jó egy évig nem dolgoztam, nem csináltam semmit, csak ittam, aztán amikor fogyni kezdett a pénzem, eladtam a lakásomat. Annak az árából vettem egy garzonlakást és az árkülönbözetet, kb. egymillió forintot ismét csak elittam. Aztán ezt a lakást is elittam. Utána még maradt annyi pénzem, hogy ki tudjak fizetni egy 12 hónapra szóló albérletet, aztán amikor lejárt a bérleti szerződés ideje, és nem maradt semmi pénzem, az utcára kerültem.

Hajléktalan lettem, és hirtelen egy egészen más világba csöppentem. Ez sem érdekelt – úgy ahogy alkalmazkodtam –, és ott folytattam, ahol abbahagytam. (Természetesen a régi megszokott színvonalon… Eljött a kannásborok és a kevésbé csinos nők ideje.) Nincs erről mit beszélni; nem jött felém fehér lovon egyetlen daliás orvos sem, aki a fecskendőjével felszívott csodaszérummal felébresztett volna Csipkerózsika-álmomból. Az ilyen fehér lovon vágtató orvosok természetesen csak a mesékben léteznek, de tudni kell, hogy én is egyfajta mesevilágban éltem: az alkohol ködként borította be az agyamat, betokozódtam, senki és semmi nem segíthetett rajtam.

Így aztán kezdetét vette a minden hajléktalan számára ismerős körforgás: fapadról fapadra, fizetős szállóról fizetős szállóra, fertőtlenítő állomásról fertőtlenítő állomásra, ingyen konyháról ingyen konyhára. Amikor először álltam sorba a Moszkva téri „zsíroskenyeres” előtt, eszembe villant egy még a gimnáziumi éveim alatt tanult latin mondás: „Sit transit gloria mundi” (Így múlik el a világ dicsősége). Bizony, így gondoltam, és nem sok választásom maradt: azt tudtam, hogy nem lennék képes utcán élni, ugyanakkor szégyelltem, hogy hónapok óta családom és barátaim nyakán élősködöm. Náluk mindig akadt számomra egy külön kis szoba vagy egy tiszta, fűtött garázs, esetleg egy, a telkük végén álló kis faház. Nem zavartam sem a barátaimat, sem a családjukat, de azt be kellett látnom, hogy ez hosszútávon nem mehet tovább. Egyik barátom sem akart elengedni, de végül csak kerestem magamnak egy fizetős hajléktalanszállót, és beköltöztem.

A korábbi életemhez képest rögtön a pokolba jutottam: 16–18 fős emeleteságyas szobába kerültem, amivel még nem is lett volna különösebb baj – voltam 2 évig sorkatona, hozzászoktam a nagy körletekhez, az emeleteságyakhoz, de ami itt várt rám, arra nem voltam felkészülve. A katonaságnál tisztaság, rend, fegyelem volt. Ott is ittunk, de nem állat módjára… Itt minden éjjel véresre csíptek a poloskák, a csótányok már nem is érdekeltek, azokat szinte már barátaimnak tekintettem. A szobatársaim egy része lopott, nem tisztálkodtak, részegen randalíroztak. Pár hét után nem bírtam tovább, éjjel 2 órakor lementem a portára és kértem, hogy engedjenek ki az utcára. „De miért?” – kérdezte a portás? „Mert itt nem lehet pihenni.” A poloskacsípéseim elfertőződtek, kénytelen vagyok a Gyáli úti fertőtlenítőbe járni, túl ezen, 2–3 részeg szobatársam minden éjjel veszekszik, kötekedik, hangoskodik, szellőztetni nem hajlandók, nem tartják tisztán sem magukat, sem az ágyuk környékét – egyszerűen büdös van a szobában. Ha ilyen egy fizetős szálló, nem tudom, milyen lehet egy fapad.” „Még meggondolhatja – sandított rám a portás. Mindegy, ha úgy gondolja, kimehet, de reggel 8 óra előtt nem jöhet vissza. Meg kell várnia a műszakváltást.” „Megvárom, mondtam, csak engedjen ki!” Kiengedett, és így kimentem egy közeli parkba. Leültem egy padra, és úgy töprengtem, mint egykor Marius tette Karthágó romjain. Mariushoz hasonlóan én sem tudtam mit kitalálni.

Kénytelen voltam visszatérni a szállóra, és ott rögtön Ágotába botlottam. Ez az általam Ágotának nevezett szociális munkás különös teremtmény volt. Egy héten egyszer megjelent a szobánkban, sustorgott 2 szobatársammal, aztán felszívódott. Két héttel a szobámba költözésem után már tudtam, hogy 50%-os kamatra adott rendszeresen kölcsönt, néhány általa megbízhatónak tartott nyugdíjasnak. Azok meg üzemeltették a szállón belüli bögrecsárdát. Ennél a 2 embernél éjjel-nappal lehetett szeszesitalt vásárolni. Az egyiknél vodkát, a másiknál kannás bort. Természetesen a közérti áraknál drágábban mérték az italt, de a fogyasztóknak így is megérte: nem kellett a szállóból kilépniük, nem kellett a szeszcsempészéssel járó kockázatot vállalniuk (fegyelmi, kitiltás stb.), még hitelt is adtak: felírták a nevünket és a fogyasztásunkat egy füzetbe. „Jó, majd ekkor és ekkor rendezed a tartozásodat.” Ennyi… Illetve ennyi lett volna, de Ágota velem szemben keményen lépett fel: „Nézze, Verebélyi úr, önkényesen elhagyta a szállót, és túl ezen, nem egyszer láttam, hogy alkoholos befolyásoltság alatt áll. Meddig akarja ezt folytatni?” „Ameddig akarom – válaszoltam. – Talán ön is tudja, hogy egy, ez nem egy absztinens szálló, ha az lenne, ide se jönnék; kettő, rendszeres szociális segélyben részesülök, alkalmi munkákat vállalok, és gond nélkül be tudom fizetni a szállódíjat. A maradék pénzemmel pedig azt csinálok, amit akarok. Az, hogy iszom, csak az én dolgom. Verekedésbe, de még csak szóváltásba sem kerültem senkivel, botrányt soha nem okoztam és nem is fogok. Megmondaná nekem, hogy igazán mi az Ön baja az életvitelemmel?” Kihúzta magát és a szemembe nézett: „De ilyen akkor sincs! Maga rossz példát mutat a többieknek, maga aláássa a szálló fegyelmét!” „Vagy tán éppen Ön teszi ezt!” – válaszoltam. „Hagyjuk már ezt a szemforgató alakoskodást! – dühösen toppantott és gülüszemeivel rám meredt. Elég a pökhendiségből, maga nagyon elvetette a sulykot, uram! Biztos lehet benne, hogy rövidesen ismét találkozunk.” És találkoztunk is: rá 2 nappal, kezében egy papírlapot lobogtatva, bejött a szobámba és megállt előttem: +Verebélyi úr, ez itt az azonnali hatályú beutalója az XY alkoholelvonó intézetbe. Amennyiben ma délig nem foglalja el helyét a rehabilitációs intézményben, az itteni lakhatási jogviszonya megszűnik. Értve vagyok?”

Megértettem: vagy az elvonó, vagy az utca. Ó, hogy rohadnál meg, szemforgató Ágota – gondoltam, aztán pár dolgot bedobáltam a válltáskámba, és egy fillér nélkül elindultam kényszerlakhelyem felé.

Budakalászig a HÉV-en még csak működött a dolog, bujkálgattam az ellenőrök elől, de aztán innen már csak távolsági busszal utazhattam tovább. Odamentem a buszvezetőhöz: „Nézze uram, ide és ide kéne mennem, jegyem, bérletem, pénzem nincs, elvinne engem ingyen odáig?” A sofőr fáradt tekintettel nézett rám, aztán elmosolyodott: „Az elvonóra megy? Na, az jó 15 km hegynek felfelé, üljön csak be, elviszem. Nem maga az első, aki ebben a cipőben jár.” Délelőtt fél 12-kor már a rehabilitációs intézet kapujában álltam, becsöngettem, lobogtattam a beutalómat, és délben már el is fogyaszthattam első ebédemet az intézményben.

Aztán jöttek a vizsgálatok. A létesítmény igazgatója egy addiktológus főorvos volt, helyettese pedig egy, az ebben a témában tapasztalt orvosnő. Nos, ez a hölgy délután 2 órakor behívatott az irodájába: „Verebélyi úr, néhány tesztet kell elvégeznem Önnel. Túl kell esnünk rajta.” És elkezdődött: „Kérem, számoljon visszafelé 100-tól hetesével.” Alkoholhiányos állapotomban semmi kedvem nem volt az efféle játékokhoz, de azért összeszedtem magam: 100, 93, 86, 79, 72, 65. Az orvosnő valamit megnézett az óráján, aztán felemelte a kezét. „Elég – mondta, és valamit beleírt a jegyzetfüzetébe. – És most néhány szólás értelmét, jelentését foglalja össze tömören, világosan. Szegény embert az ág is húzza. Nem különb a Deákné vásznánál. Hol van már a tavalyi hó. Vétkesek közt cinkos, aki néma.” A 10–12. válaszom után ismét felemelte a kezét: „Elég! –mondta, és megint csak beleírt valamit a naplójába. – Kérem, most próbálja meg, lehetőleg egy szóval kifejezni a most következő idegen szavak magyar jelentését!” (Majdnem elmosolyodtam: az orvosnő nem tudhatta, hogy évek óta jegyzeteltem az idegen szavakat. A Bakos Ferenc-féle Idegen szavak és kifejezések szótárából tematikusan kiválasztottam, kiírtam és megtanultam az összes olyan idegen szót, kifejezést, amellyel tanulmányom során találkoztam. Kb. 1200 idegen szó jelentését tudtam (80%-uk latin volt), és ha lett volna akkoriban ilyesféle tévés verseny, vetélkedő, biztos beneveztem volna. Az orvosnő által kérdezett idegen szavakra gyorsan, pontosan válaszoltam. Talán túl gyorsan is. Nagyjából a 20. kérdésnél tarthattunk, amikor is letette a szemüvegét, és most először hosszabban rám nézett: „Rendben, mára ennyi. Kérem, menjen vissza a szobájába!” És megkezdődött az intézménybeli életem: csoportos foglalkozások, közös beszélgetések, táncház, foci, kirándulások, volt ott minden. Négy nap múlva már nyugtatókat sem kaptam, és bármilyen furcsán hangzik, egyáltalán nem hiányzott az alkohol. Aztán talán másfél hét telt el, az egyik csoportos foglalkozás után félrehívott az egyik szakápoló: „Uram, elmondaná nekem, hogy Ön pontosan miért és hogyan került hozzánk?” Mindent elmondtam neki, és délután 6 órakor behívattak az orvosnő irodájába. „Verebélyi úr, itt a zárójelentése, holnap reggel távozhat intézményünkből.” „De hát – nyögtem –, mit követtem el?” „Semmit… és éppen erről van szó. Maga jól alkalmazkodó, közösségi ember. Mentális, fizikai képességei még az egészséges ember viszonylatában is jók. Alkoholelvonási tüneteket nem mutat. Ön nem önszántából került hozzánk. Mi itt olyan betegeket kezelünk, akik jórészt leépültek, és tőlünk várnak segítséget. Valamennyien önként jöttek, némelyikük már több mint egy éve nálunk van. Mi ezeket az embereket próbáljuk meg gyógyítani, legalábbis segítséget adni a gyógyulásukhoz. Ön nem szorul a segítségünkre, Önnek önmagát kell gyógyítgatnia. Képes lesz rá: keressen elfoglaltságot, hobbit, ami leköti, érdekli, ami kiterjeszti személyiségét, és így kordában fogja tartani alkoholfogyasztását. Az intézetünkben súlyos alkoholbetegeket kezelünk – Ön nem az. Mindezt tartalmazza zárójelentése.” Aztán felállt és kezet nyújtott: „Remélem, nem a viszontlátásra” – mondta, és mióta ismertem, először elmosolyodott.

Így aztán másfél hét kezelés után, zsebemben a zárójelentésemmel, visszatértem a szállóra. Azt tudtam, hogy szemforgató Ágota velem szembeni viselkedését nem hagyom annyiban. Amikor beléptem a szobámba, elmondtam szobatársamnak, hogy mi és miért történt velem, és azt is, hogy mire készülök. Végighallgattak, megértették, és fetrengeni kezdtek a röhögéstől. Másnap reggel Ágota megjelent a szobámban: „Nicsak, Verebélyi úr! – húzta fel a szemöldökét. Ilyen hamar ismét nálunk?” „Tudja, asszonyom, Önnek volt igaza – topogtam zavartan előtte. – Rajtam már az elvonó sem segíthetett. Ön látta jól a dolgokat, semmit sem hozhatok fel a mentségemre.” „De hát, a Jóisten áldja meg magát, mi történt?” „Hát csak az – köhécseltem zavartan –, hogy 12 nap után nem bírtam tovább alkohol nélkül. Tudja, az elvonó épülete mellett van egy kis vegyesbolt, amelyik reggel 7-kor nyit. Hajnalban kiszöktem az intézményből, kifeszítettem a közért ablakrácsát, és elvittem néhány üveg bort (a rendőrségi jegyzőkönyv szerint hármat). Mindegy, 1 órán belül egy bokros részen megittam az italokat, és visszaszöktem a szobámba. Nem úszhattam meg – az alkohol gyorsan felszívódott –, amikor délelőtt 9 óra felé kitántorogtam a mosdóba, rögtön lebuktam. A szakszemélyzetet nem lehetett megtéveszteni: elkülönítettek, kikérdeztek, és én mindent bevallottam nekik. De 11 órakor már a rendőrség is a szobámban volt. Azonnali hatállyal kirúgtak az elvonóról, itt a rendőrségi jegyzőkönyv” – mondtam, azzal átnyújtottam Ágotának a zárójelentésemet. Átvette tőlem, elolvasta, aztán még egyszer, végül sápadt arccal rám nézett: „Hát most mit szórakozik velem?” – nyüszítette. „Nem én kezdtem – mondtam. De hát emberek vagyunk, borítsunk fátylat a múltra! Csak egy kérésem lenne: ha tudna nekem hatezer forintot kölcsönadni a rendszeres szociális segélyem felvételéig, visszaadnék Önnek kilencezer forintot. Úgy hallottam, ezt errefelé így játszák… Vagy tévedek?” Rám meredt, aztán sarkon fordult, és olyan erővel vágta be maga után az ajtót, hogy az egész szoba beleremegett.

És akkor, furcsa kis életem során, ha csak egy pillanatra is, ismét boldog voltam.

2019. július, első díj

Kapcsolódó írások