637. szám Vers

Belső világ szonettkoszorú VIII. Az idő rabságában

Szerző:

A zord tél is őszül egyre-másra bennem;

ered másodperc – egy örökkévalóság;

mint a zápor veri elkorhadt keresztem.

Ólommutató csoszog, csalják az órák

a perceket; görbe botján eszi a kórság

a megfontolt aggastyánt a métereken.

Idő: kedves ellenség; megérlel, múlik.

Álmom porként szitál és poromra hullik

vádlón és a szél szórja szét tűnt időm.

Porráhamvadt szenvedés egyszer volt árnya,

sose lesz senki, ki számon tartaná majd

a sírokba döngölt időtlen időt!

S nem vettem észre, hogy hosszan sodródom;

Utam – kopott holló – fejemen trónol.

Kapcsolódó írások