A zord tél is őszül egyre-másra bennem;
ered másodperc – egy örökkévalóság;
mint a zápor veri elkorhadt keresztem.
Ólommutató csoszog, csalják az órák
a perceket; görbe botján eszi a kórság
a megfontolt aggastyánt a métereken.
Idő: kedves ellenség; megérlel, múlik.
Álmom porként szitál és poromra hullik
vádlón és a szél szórja szét tűnt időm.
Porráhamvadt szenvedés egyszer volt árnya,
sose lesz senki, ki számon tartaná majd
a sírokba döngölt időtlen időt!
S nem vettem észre, hogy hosszan sodródom;
Utam – kopott holló – fejemen trónol.