Utam – kopott holló – fejemen trónol
és gyűlölöm az őszt, a színes, nagy halált
és félem az életet, a páva madárt,
mely tollát terítve utamon pózol:
a szépet elvetem – mind torz, álnok bálvány,
imádja önmagát, megnéz és arcul csap;
sötét gyalog vagyok sorsom sakktábláján:
kockákon más léptet, míg dobozba térek;
s álmodtam sárkányt, hogy szállt az ég-azúrban,
bárányfelhőknek Jordánba hullt a vére.
Zavart lelkem lángol s nem ért a szóból
(mint az ember, ki sosem változik:
ádázul gyűlöl és félve álmodik),
míg szívem újra múzsájának hódol.
