671. szám Aktuális Sztárinterjú

Magos Judit és Demény

Szerző:

Demény a legismertebb celEB, véleményvezér és blogger. Gazdi Magos Judit könyvei – Demény – Most én ugatok és  Demény – Kóbor kalandjaim – sokak legkedvesebb olvasmányai. Rajongótáborában kutyás és nem kutyás kétlábúak egyaránt megtalálhatók, mert derűt, humort  és reményt hoz hétköznapjainkba.

Deménnyel és Judittal személyesen most nem találkozhattunk. Az interjú emailben készült.

“A karantén nyertesei a kutyák”

Magos Judit és Demény interjú

Fedél Nélkül 2020. április 9. 671. szám

Milyenek voltak az első napok Deménnyel? Honnan tudtad hogy mit kell csinálni, mi jó neki?

Hogyan tanultad meg az ő szemével nézni a világot? Hogyan és miért kapcsolódtál be az állatvédelembe?

Demény 2011-ben toppant az életembe a Futrinka Egyesülettől. Mivel volt akkor egy vizslakeverékem, Max, így elkezdtem a vizsla fajtamentés iránt érdeklődni, hogy milyen az élet az állatvédelemben, hogyan kerül egy kutya menhelyre, és nekem – mint gazdinak – milyen lehetőségeim vannak segíteni.

Az egész csak egy mókának indult, sosem gondoltam, hogy valaha egy vizsla magyarhangja leszek, de olyan kifejező arca van, szerettem volna mással is megosztani. Amúgy pedig azt gondolom, hogy mindenki szinkronizálja a kutyáját, csak maximum nem vallja be. Egy kutya hangján pedig van egyfajta szabadságod, hogy bátran és nyíltan beszélj olyan dolgokról, amikről egy magyartanár, egy átlag gazdi véleménye senkit sem érdekel.

Minden napomon a humor segít át, és mióta Demény is velünk él, erre még nagyobb szükségem van. Az elején igazán rossz kutya volt, nem hiába kapta a kötsög jelzőt. A parkban minden kutyát megvert, oldalba pisilt engem és másokat is, sosem jött vissza, mikor hívtam, minden ehetőt ellopott a lakásból, és folyton kiborította a kukát. Sokszor olvasom, hogy visszaviszik az örökbefogadott kutyát, ha nem bírnak vele, hát én nem adtam fel, hanem inkább csináltam neki egy blogot, hogy más is lássa, nincs egyedül, ha a kutyája nem mindig jólnevelt.

Nem úgy indult, hogy célom lesz ezzel. Először gazdát akartam neki találni, aztán a nyakamon maradt. 😀 Mikor láttam, hogy milyen sokan olvasnak, szerettem volna mosolyt csempészni a fáradt hétköznapokba.

Sokan azért imádják Deményt, mert hasonlít a saját kutyájukra, és egy-egy kalandjánál, rosszaságánál rájönnek, hogy nincsenek egyedül az örömükkel, bánatukkal. Másoknak épp azért fontos Demény, mert nincs saját kutyájuk, így virtuálisan vált a falkájuk tagjává.

Aztán megjelentek a könyvek, és ezután már egyértelmű volt, hogy ezt a tömeget valami jóra is lehetne fordítani, így jött létre a Deményista MentorKlub, aminek célja, hogy havonta támogasson egy rászoruló állatvédelmi egyesületet, de az olvasók talán emlékeznek arra, mikor egy karácsonyi kampányban idős embereknek segítettünk az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettel, többmillió forintot gyűjtöttünk, és volt, akinek a rezsijét fizettük be, akinek tönkrement mosógépét, bojlerét cseréltük, de a legtöbbüknek tűzifát vásároltunk.

Most pedig épp véget ért egy Valentin Projekt kezdeményezésünk, szintén az Eszkuláppal közösen, aminek keretein belül 310 kutyát hoztunk ki gyepmesteri telepről.

Szóval, a kezdeti celebségből igyekeztünk kihozni a legtöbbet, és bebizonyítottuk, hogy a közösség ereje, még ha virtuális is, képes változtatni, javítani a világon.

Iván cica is veletek él. Három különböző fajnak valóban nehéz összecsiszolódni. Mit tehet az ember, hogy kijöjjenek egymással a vele élő állatok?

Iván csak bonyolította az életemet, mikor magamhoz vettem. Két vizsla mellé hazavinni egy harcos vörös kandúrt, nem a legátgondoltabb döntésem volt, de az egyik legjobb. Akinek van macskája, tudja, hogy az egy egészen más dimenzió, mint kutyásnak lenni. Ők igazi vadállatok, akiket nem sikerült teljesen megszelidíteni, és bármelyik pillanatban letéphetik az arcodat.

Iván és a kutyáim kapcsolata is nehézkesen indult, hónapokig tartott köztük a küzdelem, de szerencsére végül megenyhült a kandúrom, és azóta nagy harmóniában él mindenféle kutyával, akit hazahozok. A macska olyan, mint a nő, rajta múlik, hogy béke van-e otthon. Hogy mit tehet az ember, hogy ez működjön? Legyen türelmes, nyomja a jutifalatokat az állatoknak, és tartson otthon pálinkát az idegrendszerére.

Mostanában mindenki élete átalakulóban van. Nálatok mennyire változott a mindennapi élet?

Hogyan alakulnak a napjaitok a digitális oktatás következtében? Működik, vagy működni fog az oktatás távoktatás formájában? Mik a nehézségek, mik a pozitívumok?

Mi már hetek óta önkéntes karanténban élünk, mióta az iskolák átálltak a digitális oktatásra. Szerencsés vagyok, mert az én állásomat nem fenyegette a vírus, nem veszítem el a megélhetésemet, csak át kellett állítani a gondolkodásunkat. Szerencsés vagyok, mert van otthonom, ahol biztonságban lehetek és szerencsés vagyok, mert egy olyan iskolában tanítok, a Lauderben, ahol pillanatok alatt megugrottuk a digitális oktatásra való átállást. Mindig is innovatív, proaktív csapat volt a miénk, ezért nekünk nem okozott gondot, hogy ebben a helyzetben is képesek legyünk tanítani. Biztos vagyok benne, hogy azok az iskolák, ahol ez a fajta oktatási mód is működik, a jövőben profitálni fognak ebből. Például könnyebb lesz a gyerekeknek a pótlás, ha hiányoznak, vagy a külföldön tanuló diákok is be tudnak csatlakozni a napi tanulási rendbe.

Szerencsére a Lauder egy erős közösség, ami összetart továbbra is, és bár nem tudjuk megölelni egymást, a virtuális térben megtartjuk a hagyományainkat, például a heti közös szombatfogadást. Most pedig azon gondolkodunk, hogyan tudjuk majd az osztályunkkal együtt megünnepelni a szédert, ami azért nagy kihívás lesz, de nem szeretnénk róla lemondani.

Jelenleg egyetemre is járok, ami most szintén digitálisan zajlik, így a másik oldalról is megélem ezt a helyzetet, és tudom, mennyire fárasztó, mennyire más energiákat követel a digitális oktatás a diákoktól is. Fontos, hogy ne terheljük őket túl, hiszen ez a járvány és karantén lelkileg is kimeríti az embert, még ha észre sem vesszük. Figyelnünk kell egymásra!

Deménynek mit jelent a vírus okozta helyzet?

A karantén legnagyobb nyertesei a kutyák, hiszen egész nap otthon vagyunk velük, többet sétálnak, és állandóan a gazdi mellett lehetnek. Én is kihasználtam ezt az alkalmat, hogy hazahozzak egy kutyát ideiglenesbe. Ő Marci, a kétéves olasz vizsla fiú, akiről a családja mondott le, mert belátták, hogy nem tudnak rá kellő időt és energiát fordítani. Marci egy tündér, azonnal beilleszkedett a falkába, Ivánt nem bántja, Deményemmel tisztelettudó, szobatiszta és szófogadó. Csak egy matrica, állandóan a közelemben van, ha megmozdulok, ugrik, ha leülök, mellém ül, ha lefekszem, rám fekszik. Na, nem panaszkodom. Ha emberi kontaktusaim most nem lehetnek, így legalább van szeretet az életemben.

Majdnem minden gyerek szeretne kutyát, csomó szülő meg nem akar. Mit gondoltok erről?

Sok gyerek szeretne kutyát, de amíg gyerekek, a kutya mindig a szülők felelőssége lesz. Nekik kell sétálni vinni, orvoshoz, és megkeresni a pénzt az etetésére, költségeire. A gyerekek persze szívesen játszanak velük, mikor kedvük van hozzá, és szívesen sétálnak velük, mikor kedvük van hozzá, de a kutya ennél nagyobb és állandóbb felelősség. Nem gyerekjáték, hanem egy élet, ami jó esetben 10-16 évig átalakítja az ember napirendjét és prioritásait. Szóval, gyereknek soha ne vigyünk haza kutyát, kizárólag úgy gondoljunk egy négylábú befogadására, mint a családbővítésre. Ha készen állunk, a legjobb dolog a világon, de ha nem, akkor felelőtlenség, és az állatvédőkre hárítjuk majd a felelősséget.

Nagyon népszerűek a Demény képregények is. Hogy merült fel az ötlet? Miért készült? Milyen korosztálynak?

Hiszek abban, hogy ami nem fejlődik, az romlik. És hiszek az olvasás erejében. Így a könyvek után úgy éreztem, jó lenne belevágni valami más műfajba, egy olyanba, amit én rajongva imádok gyerekkorom óta: a képregénybe. Így született meg az első Demény-képregény, a TöpiKapitány, és már készül a következő. A képregénnyel a kevésbé olvasós gyerekeket is meg lehet szólítani, de ahogy eddig minden írásunk, ezek is inkább a felnőtteknek szólnak. Vagy az örökgyerekeknek.

Tavaly fotókiállításod volt. Hogyan kezdted ezt a hobbit, és mit jelent az életedben?

Tavaly volt egy fotókiállításom az Izraeli Kulturális Intézetben, és életem egyik nagy pillanata volt. Én egy történetmesélő vagyok. A történetek erejében hiszek, és abban, hogy egy fotóval el lehet mesélni egy egész életet, ha az ember jól kapja el a pillanatot. Nem vagyok képzett fényképész, sajnos, lenne mit tanulnom még ebben a műfajban, de azt hiszem, a szemem jó hozzá, meglátom a történetet a kép mögött.

Mundruczó Kornél mondta egy interjúban, hogy a kutyák nem tudják, hogy ők kutyák, azt hiszik, hogy ők emberek. Szerinted is így van ez?

A kutyák embernek hiszik magukat, ezzel egyetértek. Persze, ez részben rajtunk, gazdákon is múlik, hiszen mi kezeljük őket emberként, gyerekként. Ez Demény sikerének egyik titka is, hogy emberszabású lett, filozofikus gondolatokkal, vágyakkal és humorral. Magunkat vetítjük bele az állatainkba, egy megelevenedett Esopus-mesében élünk, de ennyi szimbolizmus kell, hogy elviseljük a valóságot.

Tudtok tervezni jelenleg?  Lesz új könyvetek vagy valami új, jó kezdeményezés?

Most nem tervezünk. Ez az időszak a befelé fordulásról szól. Mindennek le kell kicsit csendesednie, meg kell állnia, mert eddig csak végigrohantuk az életet. Ijesztő, hogy nem tudjuk, mi lesz egy hét, egy hónap vagy akár egy év múlva. Hogy ez a járvány hogyan alakítja át a világunkat. Mert át fogja. Nekünk pedig meg kell tanulnunk alkalmazkodni, és meg kell tanulnunk, hogy ne kövessük el azokat a hibákat, amiket eddig. Hogy jobban megéljük a pillanatot, hogy hálásabbak legyünk a teljesen hétköznapi dolgokért, például, hogy elmehetünk a barátainkkal meginni egy fröccsöt, meg kell tanulnunk vigyázni magunkra, egymásra és a világra, amiben élünk.

Most nem tervezünk, csak reméljük, hogy mindenki, akit szeretünk, egészben átvészeli ezt a borzalmas járványt, és hogy mikor ennek vége lesz, egy szebb világ jön el.

Fridrich Piroska

fotó: Vizslafotózás

Kapcsolódó írások