Minden ígéretem és igyekezetem ellenére nem tudok most sem vidámságról beszámolni. Ezt a naplót a korona árnyékában írom és nem olyan módon, ahogy arról kislány koromban ábrándoztam. Nagyon nem. De hát a korona szó jelentése mindannyiunk fejében átíródott. Nincs olyan család ma a világon, ahol ne aggódnának most a szeretteikért. Minden, a helyzetet józanul felismerő ember azt harsogja: Maradj otthon, ha teheted! Bízd a bevásárlást a szeretteidre! – és ez így is van rendjén.
Vannak azonban olyan emberek, akiknek sem aggódó szeretteik nincsenek, sem otthonuk, ahol biztonságban átvészelhetnék ezeket a borzalmas heteket (hónapokat? évet?). Vannak most azok az emberek is, akik a kínkeservvel megtalált és megtartott munkájukat és lakhatásukat most veszítik el (sokan újból) és mögöttük sincs senki, aki azt mondaná, szeretlek, megoldjuk. Nincs otthon és nincsenek aggódó szerettek. Számomra is nyilvánvaló persze, hogy jelenleg mindenki küzd és retteg. Ma, 2020. március 24-én, amikor ezt a cikket írom, még igazából el sem kezdődött a baj. Vagyis dehogynem, elkezdődött az, de a csúcstól messze vagyunk. Szociális dolgozók kis hadserege igyekszik valamiféle normalitást, odafigyelést, bíztatást és biztonságot csempészni azoknak, akiknek a helyzete alapból is bizonytalan. Mennyire át tud rendeződni a rutin, Istenem… Ma már a békeidők kétes normalitását idézi egy alig pár hete még nemszeretemnek ítélt feladat, és ami elvégzésére jelenleg esély sincs. Féltjük a legyengült embereket. Egymást. A szeretteinket. Mindenkit. Minden nap valami rossz hír jön onnan, ahol már előrébb járnak a járvány terjedésében. Kétségbeesetten próbáljuk legalább lassítani. Mindenki próbál kapaszkodni valami régi biztonságba, megszokottba úgy, hogy közben persze ne kockáztasson vele. Valakiknek egy szálló, egy szociális munkás, telefon a gyereknek, még ha az soha nem is veszi fel, megint másnak a vasárnapi rántott hús, a lecke kikérdezése a gyerektől, vagy online világmegváltó beszélgetés szombaton a haverokkal este hétkor, mint évek óta mindig, csak eddig nyilván a kedvenc sörözőben. Igyekszünk túlélni. Ki otthon, ki a munkahelyén, ki az utcán, ki egy szállón. Elképesztő a hajléktalan emberek nagy részének fegyelmezettsége mindeközben. Folyamatosan alkalmazkodnak a sűrűn újuló szabályokhoz, gyakorlatilag némán, felfogva a helyzet súlyosságát.
Valamelyik nap azt írtam a facebookon, hogy felettébb találó név ez a korona, kiderül a feszült és embert próbáló helyzetben, ki az igazán király. Tudom, tudom, hogy az alakja miatt kapta ezt a szép nevet, de minden egyes nap beigazolja ezt a tézisemet. Egy hajléktalan ötvenes hölgy ült a 4-6-os villamoson, szája előtt maga fabrikálta maszk. Észrevette, hogy megbámultam, csak annyit mondott: – Engem nem várnak haza, de magukat gondolom igen. Hát ne rajtam múljon, ha ne adj Isten benne vagyok.…
Sok koldus van, aki király igazából.
Kitartást mindenkinek, azt kívánom, hogy amikor vége ennek a borzalomnak, szeretteik hiánytalanul ott legyenek Önökkel. Minden jót, jó egészséget, szeretettel:
Nuszer Mirjam Johanna
Fedél Nélkül 2020. április 09.
