Hegyek homlokán a bérc, a messzeség,
a csúcsok fölött átkélő, büszke ég.
A patakkal elfutó pillanat, a nyár,
egy kiálló gyökérbe botló napsugár.
Lombok között a fészekalj-csacsogás,
a szárnyassá pelyhező tág térre ocsúdás.
Őz lábnyom. Bokrok tövén az ösvény rejteke,
szívdobbanás, élet-csend, a tölgyek éneke.
*
Hegyek homlokán a bánat ráncai,
az őszi ég, köd-felhők, permettel teli.
A patakra rákövült, időtlen csobogás,
az elhagyott fészek, a kiröppent szárnyalás.
A fagy rágta ösvény, vaddisznó lábnyomok,
ágreccsenés, hó-csönd, az eltévedt szél dohog.
Fatönkön napsugár, – a fény, mint balta él,
s az ember él. Kivár. Bölcsen nyarat remél.
Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.
