Élted foszlány felhő fenn az égen
Foszlik – mint gyenge létem – itt a szikrázó napsütésben.
Ecsetvonások sem rajzolják már szépre mint régen
Eltűnik, elfogy, minden a földön s fenn az égben.
Elment, elment a Gábor, csomagjában színeivel csendben és szépen.
Elszálló sorok – öreg barátom, most épp rád gondolok
Prózára, versre, szóra,
Sok-sok formára, alakra, megbúvó belső falakra,
Nyitatlan ajtókra, melyek – ezt csak mi tudjuk – vannak,
de nem nyílnak már. Soha.
De repül veled mind a képzelet
Gyorsvonat, léghajó – Masztodon-lét nem lassít, nem köt már!
Folyók, hegyek és tengerek, mit sosem látottan
Teremtett nálad szebbre a valónál a képzelet.
Nincs határ, nincs hideg és forróság sem már,
És este sem bádogban babkonzerv vár,
Mert minden, minden a tiéd már…
Oda, átra száll a szín, a napsugár,
Ott a millió kaland, mind előtted már…
Menj, menj, ne várj,
új, jobb lét vár már,
s talán új életet új, sorsot ád az Úr,
ki téged valóban szeret:
Kezedbe arany ecsetet, festéket, szivárvány színűt,
S ceruzád grafitjára fényév távból csillagport szór.
Hát alkoss szépen Odaát, hogy az angyalok is láthassák
Szép bús szíved tiszta szavát.
Menj, menj Gábor, ne nézz hátra!
Létednek immár nincs vége, nincs határa!
Likes
Nincs hozzászólás